A hallássegítő cochleáris implantátumokról jogosan gondolják sokan, hogy nagyon drága készülékek, Magyarországon mégis bármelyik beteg megkaphatja őket a NEAK finanszírozásával, akinek szüksége van rá. A készülékek finanszírozásának hátteréről beszélgettünk Dr. Gerendy Péterrel, a NEAK Speciális Finanszírozási Főosztályának főosztályvezetőjével.

A NEAK Speciális Finanszírozási Főosztályának főosztályvezetőjeként dolgozik. Mit jelent a NEAK esetében a Speciális Finanszírozási Főosztály?

A NEAK-on belül létezik egy Általános Finanszírozási Főosztály is, nagyon leegyszerűsítve ők foglalkoznak az általánosabb, a biztosítottak széles körét érintő ellátások finanszírozási tevékenységével, járó- és fekvőbeteg ellátással, háziorvosi ellátással, stb.
Léteznek azonban speciálisabb, kevesebb ellátóhelyet és beteget érintő, általában igen drágagyógyszerek, eszközök és eljárások, melyek finanszírozása ki van emelve az előbbi általános rendszerből, külön figyelmet kapnak finanszírozási szempontból, speciálisabb beszerzési és finanszírozási technikákat igényelnek. Ezeket kezeli a Speciális Finanszírozási Főosztály.
Hogy néhány példát mondjak az előbb említett három területre, hozzánk tartoznak a gyógyszerek területén a sokak által csak biológiai terápiaként ismert készítmények, a nagy értékű eljárások közül a transzplantációk és az eszközök közül pedig többek között a közép- és belső fül hallásjavító implantátum rendszerek finanszírozása is. Ez utóbbi esetében a Speciális Finanszírozási Főosztály csak magát az eszközt finanszírozza, az ellátás többi részét (kivizsgálási folyamatot, műtétet, kórházi ellátást, utógondozást, stb.) pedig az Általános Finanszírozási Főosztály.

Hogy működik jelenleg a cochleáris implantátumok NEAK általi finanszírozása?

A folyamat mindig egy tervezési fázissal kezdődik, ugyanis meg kell határozni, mennyi pénzt szánunk az adott ellátásra vagy eszközre a következő időszakban. Az összeget az előző évek felhasználásai adatai, illetve a rendelkezésre álló szakmai információk alapján kalkuláljuk, majd a finanszírozáshoz szükséges forrásokat elkülönítjük. Az eszközöket beültető centrumokkal szerződést kötünk, akik minden hónapban jelentik nekünk a felhasznált eszközöket és ha ez rendben van, akkor kifizetjük nekik ezek értékét. Természetesen egy ellenőrzés is tartozik a folyamathoz. Vannak olyan eszközök – ilyeneknek számítanak a cochleáris implantátumok is – ahol közbeszerzési eljárást is lefolytatunk azért, hogy adott pénzből minél több beteg ellátását tudjuk biztosítani.

Úgy tudom, hogy a cochleáris implantátumok esetében a NEAK a készülék teljes árát finanszírozza. Miért döntöttek így?

Ezek nagyon drága orvostechnikai eszközök. Ha csak néhány százalékot is kellene a betegnek önerőből fizetnie, az is akár több százezer forintos tételt jelenthetne egy hat-hétmillió forintos implantátum esetében. Ráadásul a betegek között igen sok a pici gyerek, akik ezeknek a készülékeknek köszönhetően hallanak, tudnak kommunikálni a társaikkal az óvodában, iskolában, végső soron ennek segítségével illeszkednek be a társadalomba. A hozzáférés a cochleáris implantátumokhoz nem függhet attól, hogy van-e rá pénze a szülőknek vagy nincs; szerintem ez így helyes.

Lehet tudni, hogy a NEAK finanszírozásával eddig hány ember kaphatta vissza a hallását az országban?

Természetesen, nekünk ezt követnünk is kell már csak azért is, mert a beültetést követően a külső egységet hatévente cseréljük, amiről szintén pontos nyilvántartást vezetünk. Ha összeadom az összes közép- és belsőfül implantátumot, akkor a kezdetek óta nagyjából 2200-2250 új implantátum beültetését biztosítottuk. Azt hozzá kell azonban tennem, hogy 1997 előtt is volt már implantáció, de ezek mindegyikét még külön egyedi engedélyekkel finanszírozták. Ez nem lehet több ötven esetnél.

Az OEP 2010 óta sokkal nagyobb összeggel finanszírozza a hallásjavító rendszereket, mint korábban. Lehet tudni az akkori koncepcióváltás okát?

A változást én inkább 2012-től mondanám. Akkor azért lett elkülönítve egy nagyobb összeg az implantátumokra, mert megnőttek az ezzel kapcsolatos várólisták, amit azonban egy kedvező beszerzési konstrukciónak köszönhetően sikerült ledolgoznunk. A jó hír az, mivel biztosítunk annyi forrást, hogy ma már minden rászoruló beteg hosszabb várakozási idő nélkül megkaphatja a készüléket. Az is ehhez az időszakhoz kapcsolható még, hogy akkoriban kezdtek egyre jobban elterjedni a kétoldali implantációk is, ezek sem voltak korábban annyira jellemzők.

Különböző árú és minőségű termékek léteznek a piacon. Mi alapján dönt a NEAK arról, hogy milyen árú és minőségű eszközöket finanszíroz?

Nemcsak az implantátumok között van különbség, hanem a betegek között is; az egyik betegnek az egyik, a másiknak egy másik típusú implantátum felel meg jobban. Ezek elsősorban szakmai kérdések. Nekünk az a fontos, hogy a beteg hozzájusson a számára legideálisabb implantátumhoz, illetve igyekszünk mindig a legújabb technológiák beszerzését támogatni, nem pedig a kifutó termékekét. Mi nem teszünk a termékek között különbséget, bár tény, hogy jelenleg Magyarországon elsősorban két nagyobb cég termékeihez lehet hozzájutni, ugyanakkor vannak a világon más, nálunk még kisebb számban használt implantátum típusok is. A NEAK számára az a fontos, hogy legyen egy elérhető eszköz-portfólió, az orvosok ismerjék és használják az ebbe tartozó összes implantátumot; mi azt finanszírozzuk, amire a betegeknek szüksége van. A közbeszerzéseknél is előnyös, ha többféle implantátum megtalálható a hazai ellátásban, hiszen ez fokozza a versenyt, ami az árakra kedvező hatású, tehát végső soron abba az irányba hat, amit korábban is mondtam, ugyanakkora pénzből több beteg ellátása is biztosítható világszínvonalon.

Mi a személyes motivációja a munkájában?

Az alapszakmámat tekintve orvos vagyok, sebész; de az orvosi munkám mellett elvégeztem a Közgazdasági Egyetemet is. Egy vidéki kisvárosban dolgoztam, de Budapesten születtem, a szívem mindig visszahúzott ide. Akkoriban még – talán a mai helyzetben ez furcsán hangzik – sebészként nem lehetett a fővárosban állást találni, emiatt és egyéb családi okok miatt döntöttem a váltás mellett, miután kaptam egy lehetőséget a NEAK-hoz jönni. (Akkoriban még OEP-nek hívták.) Lehet, hogy a szakmát ott kellett hagynom, de ezt a munkát is nagyon megszerettem. Az tény, hogy nem állok már a műtőasztalnál, itt viszont számos szakmát érintően találkozom olyan új, de már a mindennapi ellátásban használt, időnként már-már science fictionbe illő technológiákkal, amelyekről az emberek többsége csak tudományos műsorokban láthatott, hallhatott. Ez szerintem egy nagyon érdekes, izgalmas terület és ezáltal továbbra is megmaradt a kapcsolatom az orvoslással, a szakmával. Nagyon gyorsan változó, fejlődő, területről van szó és ha az ember nem akar lemaradni, állandóan utána kell nézni dolgoknak, folyamatosan kutakodni kell az interneten. Ha ma egy új technológia megjelenik Magyarországon, azt mondhatom, hogy arról én is tudok, tudnom is kell, mert előbb-utóbb a finanszírozását is ki kell találni. Szóval ez egy izgalmas terület.

Előfordul, hogy kapnak direkt visszajelzést a betegektől?

A betegekkel nem igazán van kapcsolatunk, nagyon ritkán előfordul, hogy érkezik egy-egy köszönőlevél. Szinte csak olyankor kerülünk kapcsolatba a betegekkel, ha idő előtt megy tönkre egy beszédprocesszor, vagy egy gyermek elveszíti azt. Ilyenkor a szülő kvázi kétségbeesetten ír nekünk, hogy a gyereke nem hall, kezdődik az iskola, segítsünk. Nálunk a beteg érdeke mindig az első, nem várunk tőlük köszönetet a munkánkért.

Ahhoz képest, hogy nálunk a cochleáris implantátumok ilyen nagymértékben finanszírozottak, a beavatkozások száma mégis elmarad a nyugati országokhoz képest. Lehet sejteni, hogy ennek mi lehet az oka?

Nem tudom, hogy a nyugat-európai számok mit mutatnak, ahhoz azonban, hogy két számot összehasonlítsunk, nagyon pontosan kellene tudnunk, hogy jött ki az a két szám. Az, hogy egy országban hány új beültetés történik évente, az sok mindenen múlik, például, hogy hány új beteg van, azokat felfedezik-e, a szülők elviszik-e a gyerekeket a vizsgálatokra, műtétre, megoperálják-e, van-e erre pénz… Ez nagyon sok tényező. Ez nem egy verseny és nem is ez a lényeg. A legfontosabb, hogy akinek szüksége van implantátumra ma Magyarországon, az megkaphatja, nincsenek ma várólisták az implantációra, a cseréket is folyamatosan le tudjuk követni. Ha valamiért mégis elmaradásban vagyunk, nem gondolom, hogy ennek a finanszírozás lenne az oka. Mi mindent elkövetünk, hogy a gyerekek (és a felnőttek is) megkapják ezeket az implantátumokat.

Jól tudom, hogy a cochleáris implantátumok külső egységeinek cseréjét is finanszírozzák, de ez nem törvény szerinti kötelességük?

A gyógyászati segédeszközöknek számító hallókészülékek esetében a kihordási idő hat év, mi alapvetően átvettük ezt a rendszert, bár ez nincs jogszabályba foglalva. Amikor évente tervezzük a költségeket, hatévenkénti cserével számolunk. Ez nem jelenti azt, hogy minden készüléket hatévente le is kell cserélni, hiszen van, aki vigyáz a készülékre, tökéletesen működik, és még nem akarja lecserélni. A lehetőséget mindenesetre megadjuk rá, ebből még nem volt probléma.

Várható a következő néhány évben valami változás ebben a finanszírozási struktúrában?

Nem terveztünk nagyobb változást, ez a rendszer szerintem jelenleg jól működik. Nincs visszajelzés arról, hogy probléma lenne, jó a kapcsolatunk a szakmával is, úgyhogy nincs okunk változtatásra.