“Egy második esély arra, hogy boldogan éljek.”

Apai ágról két családtagomnak is hallásproblémája volt. A nagymamám hallókészüléket is hordott. De egyáltalán nem vettük komolyan a dolgot, az idő előrehaladtával természetes folyamatnak tekintettük. Így visszatekintve, hálás vagyok azért, hogy legalább nekik nem kellett keresztülmenniük mindazon, amin nekem. – L. János története, ami elvezette őt a cochleáris implantátumhoz.

Öt-hat éves lehettem, amikor logopédushoz vittek, mert kevertem az sz és a c hangot. Nekem a cica-szisza volt. Már akkor nehezen különböztettem meg egymástól a magas hangokat, és ahelyett, hogy bármit is javult volna a kiejtésem, inkább csak romlott. A gimnáziumban az osztályfőnököm már csak lemondóan legyintett, ha rólam volt szó: „a L. Jani csak azt hallja meg, amit éppen akar.” Sokáig magamnak sem mertem bevallani, hogy valami nem stimmel. Könnyebb volt titkolni, elfedni és úgy tenni mintha… Rákényszerültem, így igen hamar megtanultam szájról olvasni. Ha pedig valakinél ezt nem tudtam kivitelezni, azokat az embereket elkezdtem kerülni. Szép lassan, de biztosan romlott a hallásom.

Huszonöt évesen kaptam meg életem első hallókészülékét. Két kézzel tiltakoztam ellene. Szégyelltem. Úgy voltam vele, hogy inkább elevickélek valahogy az életben, de ez a szörnyűség ne kerüljön a fejemre. Huszonöt évesen az ember mindenre vágyik, csak pont egy hallókészülékre nem. Bár már az is csoda, hogy huszonöt éves koromig kihúztam nélküle.

Haragudtam a világra és magamra. Selejtesnek és értéktelennek éreztem magamat. Olyan volt ez nekem, mint egy skarlát betű, úgy éreztem meg vagyok jelölve, hogy mindenki látja azt, amit nem akarom, hogy lássanak. Látják, hogy hallássérült vagyok és azt gondoltam, így biztosan mindenki másképp fog viszonyulni hozzám, sajnálni fognak és emiatt mérhetetlen hátránnyal indulok majd az élet nevű játékban. Akkor még nem sejtettem, hogy ez csak a kezdete egy hosszú és ismeretlen útnak.

Három évvel később, huszonnyolc éves koromra teljesen elveszítettem a jobb oldali hallásomat. Ezzel a térhallásom is megszűnt. Innentől kezdve nem tudtam, hogy melyik irányból jön a hang. Ha valaki köszönt az utcán, elkezdtem forgolódni, feltérképezni, hogy ki lehetett az, és hogy merrefelé köszönjek vissza. Totál abszurd és nevetséges volt, de ehhez is hozzászoktam, mert nem volt más választásom.

Negyvenöt éves koromra már a legerősebb hallókészüléket viseltem, ami különböző helyzetekben kegyetlenül besípolt. A személyiségem mindezektől nem kinyílt, hanem bezáródott. Visszahúzódóbbá és gátlásosabbá váltam. Pedig valahol mélyen éreztem, hogy én valójában nem ilyen vagyok. Amire büszke vagyok, hogy mindeközben létrehoztam és sikerre vittem egy szoftverfejlesztő céget, ami még előrébb lehetne, ha előbb megkapom azt a készüléket, amit 2.0-ás fülnek nevezek, amire bátran mondhatom: visszaadta az életem, sőt annál sokkal többet adott, egy jobb és teljesebb életet, egy második esélyt. Ez a 2.0-ás fül nekem a cochleáris implantátum, a készülék, ami egyenesen a belső fülbe – a csigába – juttatja be az elektródákat, a hangokat.

Ötven évesen egy konferenciára voltam hivatalos Barcelonába. Azt hozzátenném, hogy úgy, hogy a halláscsökkenésem miatt soha nem tudtam nyelveket beszélni. Ott történt, hogy arra lettem figyelmes, hogy síri csend van körülöttem. Ekkorra már kevesebb, mint 10 %-os volt a maradvány hallásom. Rohantam haza, hogy azonnal tekerjék maximumra a hallókészülékem hangerejét. Ott közölték, hogy ez már a maximumon van, meg fogok süketülni. Majd néhány héttel később egy hasonló székben, hasonló szembesítést kaptam: „a csőlátása rosszabbodott, lehetséges, hogy a látását is el fogja veszíteni.”

Nem tudom, hogy ilyenkor mi tartja meg az embert ott bent, hogy mi az a lélekjelenlét, ami miatt ott azonnal nem mondják fel az idegeid a szolgálatot. Azt tudom, hogy amikor mindezt meghallottam, olyan volt, mintha testen kívüli élményem lenne. El akartam távolítani magamtól a történteket, mintha mindez nem is velem történne. A következő időszakban
nemcsak a világ halkult el körülöttem, hanem én is. Mély depresszióba süllyedtem. Nem akartam süketen és vakon élni, vegetálni. Akkor egyetlen utat láttam magam előtt, egy olyan utat, aminek nincs folytatása. Magamra zártam az ajtót és hetekig ki sem tettem a lábamat otthonról. Nem voltam kíváncsi az emberekre, a körülöttem lévő világra, amiből hamarosan se hallani se látni nem fogok semmit.

A fiam, – aki közben gyógyszerész lett és látta a szenvedésemet -, hívta fel a figyelmemet a cochleáris implantátumra. Az ő segítségével jutottam el Dr. Rovó László professzorhoz Szegedre, aki alapos kivizsgálás után zöldlámpát adott a műtéthez és a Cochlear® terméke mellett döntöttünk. Napokig videókat néztem a műtétről, nem rettenve el vértől, a beleegyező nyilatkozatban szereplő riasztó, lehetséges következményektől sem. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy jól döntök, ha belevágok. Nem létezett számomra más opció. Kevés dolgot akartam olyan bizonyossággal az életemben, mint ezt a műtétet. Több mint egy fél életet lehúztam hallássérülten, meg akartam szabadulni az ebből fakadó problémáktól és hátrányoktól. Ez a műtét volt az egyetlen pislákoló fény a számomra, úgy tekintettem rá, mint a megváltásra.

A műtét után egy hónapot kellett várni, hogy begyógyuljon a heg és aktiválni lehessen a készüléket. Azt gondoltam, hogy az aktiválás után mindent hallani fogok, úgy, mint még soha. Mondtam is a doktor úrnak izgatottan, hogy alig vártam, hogy leteljen az az egy hónap, mert minden tárgyalásomat, megbeszélésemet áttettem az aktiválás utáni hétre. Ott ért a hidegzuhany, hogy ez nem így működik, mert legalább másfél év, míg megtanulok rendesen hallani a készülékkel, míg megtanulja az agy értelmezni a jeleket, a különböző hangokat. Letörve távoztam. Amikor a feleségem hozzám szólt, olyan volt, mintha zacskók zörgését hallanám. Nem erre számítottam. Szegedről hazafelé az autóban, csak néztem ki az ablakon és betettem egy Pink Floyd CD-t. Ott, akkor, „megtört az átok”. Elkezdtem hallani a magas hangokat, a gitáros szólóját. Napok alatt fokozatosan kezdett adaptálódni az agy a különféle hangokhoz. Apránként nyílt ki a világ előttem. Eleinte hetente, kéthetente jártam finomhangolásra. Most már csak kétévente. Mindkét fülemen cochleáris implantátumot viselek, így ma már külön-külön is hallom a szólamokat egy szimfonikus koncerten, és azt is, hogy melyik irányból és milyen hangszer csendül fel. Ez a kis kétoldali készülék, amit sokan valami szuper mobiltelefon tartozéknak hisznek, úgy teszi a dolgát, hogy észre sem veszem. Többször előfordult, hogy sorban állás közben megkérdezték tőlem, hogy ez micsoda, mert ilyet még sosem láttak… én pedig nem értem, hogy miről van szó, hogy mire gondolnak, mert megfeledkeztem a készülékről, ami mára hozzám nőtt, a részemmé vált.

A cochleáris implantátum miatt ma, ötvennyolc évesen boldogabb vagyok, mint valaha. Több tervvel, több hittel és soha nem tapasztalt bizalommal fordulok a világ és az emberek felé. Általa végre önmagam lehetek. Bátran szóba elegyedem idegenekkel, könnyedén kötök barátságokat, szívesen járok társaságba, és megtanultam angolul, olyannyira, hogy ma már prezentációkat is tartok angol nyelven.

A műtét után hat hónappal egy szép tavaszi vasárnapon elmentünk a feleségemmel Szentendrén a Dömörkapu vízeséshez sétálni, ahol egy ezerfős madárkoncerten éreztem magamat. Hallottam a levelek suttogását, a fülemüle csilingelő énekét, a holló korrogását. Örömömben könnyek gyűltek a szemembe. Majd később megtapasztaltam, hogy milyen intim és szeretetteljes hang a suttogás. Mikor két ember a sötétben, egymáshoz közel bújva suttogva beszélget. Megismerhettem Liza, a kutyám hangjának finom jelzéseit is. Amíg nem volt implantátumom és ő valahányszor ledőlt mellém, jó, éreztem, hogy élvezi, ha simogatom, de sose hallhattam, ahogyan nyöszörög, jelezve, hogy „mennyire jó, ha simogat a gazdi.” Ezek az apró, finom hangok, amik másoknak természetesek, nekem maga volt a szépség, az öröm, az életkedv, amit nem is reméltem, hogy valaha még érezni fogok. A cochleáris implantátum az életbe vetett hitemet adta vissza, egy második esélyt arra, hogy boldogan éljek.

— A történetet L. János emlékei alapján írta Kosztin Emese. —