Horváth Ágnes 1983-ban végzett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, immár 40 éve tevékenykedik a hallássérült gyerekek oktatása területén. Szurdopedagógiai diplomája mellé logopédiai diplomát is szerzett – azonban ez sem tudta elcsábítani eredeti területéről. A komplex fejlesztésben hisz, logopédiai tanulmányait beépítette mindennapjaiba, ebben a szemléletben végzi hivatását azóta is.

Négy évtized tapasztalatát szinte lehetetlen egyetlen interjúban összefoglalni, így most a munka esszenciáját igyekszünk megragadni, kiemelni. Kezdjük az elején: hogyan indult el a pedagógiai pályán?

Ha hallássérült gyerekek oktatása, hát legyen a budapesti – akkor még Nagyothallók Általános Iskolája nevet viselő – speciális intézmény! Így gondoltam a nyolcvanas évek elején főiskolás éveim alatt. Aztán jött a lehetőség, az áhított állásajánlat, amit azonnal elfogadtam. Azóta is ott dolgozom, a negyvenedik tanévemet kezdem az idén. Egy év napközizés után kezdődött az oktatói munkám. Tanítottam hallás- és zenei nevelés tantárgyat alsó- és felső tagozatban, ami fontos területe a hallássérült gyerekek oktatásának, s azóta is a legkedvesebb óratípusom. Aztán elég hamar saját osztályt kaptam, kicsiket. Nem is próbálkoztam felsőben, mert nekem a beszédindítás – ami sokszor egybeesik az iskolai tanulmányok elkezdésével – a szívügyem. Megtanítani a pici gyermekeket írni, olvasni, beszélni… Volt egy pár év, amikor diszfázia-korrekciót is végeztem, s közben logopédiai diplomát is szereztem. Kacsingattam a tisztán logopédusi munka felé, de maradtam.

Érezni, hogy igazi kedvence a hallásfejlesztés. Mi az, amitől „bele lehet szeretni” ebbe a munkába, amitől az több lesz, mint munka?

Hosszú ideig kísérjük a gyerekeket. Nekem volt olyan osztályom, akiket kilenc éven át tanítottam. Ott lehet igazán látni, hova jutnak el. ’Papa’, ’mama’, ’el’ – emlékszem, volt olyan előkészítős tanítványom, aki összesen ezzel a három szóval élt. Látni utána azt, hogy felvételizik a gimnáziumba, vagy diplomát szerez, igazán nagy élmény. Vagy, amikor megjelennek a volt tanítványok a gyerekeikkel, és ma már, mint szülővel tárgyalok velük jeltolmács nélkül. Persze ezek a sikertörténetek. Mert valljuk be, előfordul, hogy évekig foglalkozom valakivel, és ugyanott tart, mint tavaly meg tavalyelőtt. Aztán egyszer csak történik valami, és kiderül, hogy mégis csak érdemes volt több évnyi energiát belefektetni.

Említette a szülő szerepét. Gondolom, mindenki megteszi, ami csak telik tőle…

Nem tudnám megmondani, hány százalékban, de valóban nagyon fontos, meghatározó a szülői háttér. E tekintetben nekem olyan különleges osztályom, mint most, még nem volt. Öt gyerek, akiknek a szülei még a gondolataimat is követik. Hétvégeken összejárnak, egymást is segítik. A gyerekek közül hárman súlyos diszfáziások, ketten mindkét oldalon cochleáris implantátumot hordanak több éve, náluk nagyon jól bevált. A harmadik egy oldalon használ CI-t, neki is tökéletesen működik az eszköz. A negyedik gyermeket most operálták meg, nála egyelőre az első lépéseknél járunk, de már most látszik, mennyi hasznát fogja venni az implantátumnak. Ötük közül csak egynek van hallókészüléke, mert neki az is elég segítséget tud nyújtani.
Egyébként sokat változott a CI-hez való hozzáállásom az évek során. Egykor azt mondtam, ha a saját gyerekemről lenne szó, akkor nem valószínű, hogy az implantáció mellett döntenék. Ám látva az elmúlt időszak pozitív példáit, a technikai fejlődést, ma már azt vallom, egy cochleáris implantátum időben behelyezve, jól beállítva és kezelve, a szükséges gyógypedagógiai fejlesztéssel és megfelelő szülői háttérrel csodákra képes.

Ma milyen szempontok alapján látja esélyesnek vagy sem a sikeres implantációt?

Ha van a gyermeknek hallásmaradványa, akkor jól működhet a hallókészülék, de ha nincs, akkor az implantátum lehet a megfelelő út. Soha nem szoktam fekete-fehéren állást foglalni, ha egy szülő megkérdezi műttesse-e a gyermekét. Elmondom, hogy szerintem pedagógiai szempontból mik az előnyei-hátrányai adott gyereknél a műtétnek, aztán a szülőre, orvosra és az audiológusra bízom a döntést.

Melyek a legnehezebb helyzetek? Mi jelenti a legnagyobb kihívást?

Talán a siket szülők gyerekei. Gyakran nagyon értelmesek, jó képességűek a kicsik, de hallás hiányában nehezen boldogulnak. Szükségük lenne az akusztikus megsegítésre, de
a szülők ódzkodnak a műtéti megoldástól. Hogy miért? Ez a téma megérne egy másik cikket.
Nehéz helyzet még a műtétek vállalása felnőtt korban. De erre is akad példa. Egy egykori tanítványom felnőtt fejjel belevágott, ő nem bánta meg.

Van rá mód, energia, hogy kövesse a „gyerekei” útját?

Természetesen. Sok-sok tanítványommal tartom a kapcsolatot. Az integrációban tanuló tanítványaim tanulmányi munkáját szorosan követem. Tanáraikkal, szüleikkel és velük is rendszeresen beszélek, találkozom. Aztán, ahogy önállósodnak ez a szoros kötelék természetesen lazul. Az első CI-s, akit megismertem ma már egy idegen nyelvet is beszélő diplomás, önálló felnőtt. Mögötte is ott álltak természetesen a szülők, akik mindent megtettek a nagyon értelmes, szorgalmas gyermekükért.
Ezek a faktorok (tehetség, szorgalom, szülői háttér, megfelelően megsegített hallás, szakszerű pedagógiai háttér) kiadtak egy sikeres, diplomás, helyét megtaláló embert.
Hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy csak sikertörténet létezik. Volt olyan súlyos diszfáziás testvérpárom is, akik hosszú ideig csupán ujjábécével kommunikáltak. Ők a mai napig nem képesek a hangos beszédre. Náluk valamelyik feltétel hiányzott, sérült.
Tudni kell, hogy sem a hallókészülék, sem a cochleáris implantátum nem hasonlítható egy szemüveghez. Sokan azt hiszik, hogy a gyerek megkapja ezeket az eszközöket, és azon nyomban beszélni kezd. Ez sajnos nem így van. Attól, hogy egy jó készüléket kap, hallja és differenciálni tudja ugyan a hangokat, de még nem fog azonnal úgy beszélni, mint egy vele egykorú halló gyerek, akinél az auditív visszacsatolás születése óta jelen van.
Hosszú időt és sok-sok munkát igényel a folyamat, amíg a készülék nyújtotta lehetőségeket úgy tudja hasznosítani, hogy az tényleg segítse beszédfejlődését.

Mik az első jelek, melyek visszajelzésként szolgálnak a fejlődés beindulására?

Jó látni, amikor egész finom hangokat is elkezdenek meghallani, kezdik észlelni a beszéd- hangsúlyokat, a beszéd dallamát. Vagy felkapják a fejüket, mert elmegy a közelben egy autó, ráismernek emberekre a hangjuk alapján. Ezek az első lépések is igazán örömteliek, de a nyelv egy bonyolult rendszer, amit nem csak hallani, hanem tanulni is kell.
Meggyőződésem, hogy főleg a kezdeti fejlesztést kislétszámú csoportokban, hozzáértő szakemberekkel, speciális foglalkozásokat biztosító intézményekre kell bízni. Aztán a megfelelő teljesítmények, eredmények után jöhet a szárnyalás az integrációban.
Nem bántam meg a negyven évvel ezelőtti választásomat.