Bár jelenleg főállású édesanya, a gyógypedagógiát nem tudta teljesen elengedni, lelkesen dolgozik azért, hogy Budapesten és Pest megye-szerte segítse a hallássérült gyermekek többségi intézményi integrációját. Lukács Szandra “utazó tanárral” beszélgettünk.

Gyógypedagógusként dolgozik évek óta. A pályaválasztás során miért pont ebbe az irányba indult el?

Nem volt személyes érintettségem, ám amikor gimnáziumban eljött a pályaválasztás ideje, a buszon rendszeresen együtt utaztam egy csapat fiatallal, akik jelnyelvvel kommunikáltak egymással. Elkezdett nagyon érdekelni a világuk. Láttam, hogy ugyan jól érzik magukat, mégis mintha egy külön bolygó lenne az övék, teljesen elkülönültek halló társaiktól. Ez volt az első meghatározó élmény, ami ebbe az irányba terelt. Nem sokkal később felvételt nyertem az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola hallássérültek és értelmileg akadályozottak pedagógiája szakirányokra, és egyből beleszerettem a pályába – annak ellenére, hogy egészen mást hozott, mint amire számítottam. A főiskolán ugyanis kiderült, jelnyelvet nem fogunk tanulni, egészen más alapon közelítjük meg a terápiákat.

Hogyan?

A főiskola vezérgondolata, ha egy kisgyermek hallássérülten születik, akkor abban kell támogatni, hogy a rendelkezésre álló számtalan technikai lehetőség közül megtaláljuk a számára legideálisabbat. A cél, hogy hozzásegítsük őt ahhoz az eszközhöz, aminek segítségével nemcsak a hallani, de beszélni is megtanul.

Korábban én is úgy gondolkodtam, mint az emberek zöme: a siket ember kizárólag jelnyelvvel kommunikálhat, hiszen a feliratokon, jelnyelvi tolmácsokon keresztül ezt láttam a televízióban. Akkor még nem tudtam, hogy ma már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a technika vívmányainak köszönhetően az a kisgyermek is képes megtanulni beszélni, sőt teljes értékű életet élni, aki hallássérültként jött a világra. Gyógypedagógusként ez is a feladatom része, hogy megmutassam a szülőknek, rengeteg lehetőség áll rendelkezésre. A hallássérült embernek ma már nem kell a perifériára szorulnia – se a buszon, se a családon belül.

Diploma után nem hagyta ott az iskolapadot, ma pedig tanárként is tevékenykedik.

A főiskolán 2006-ban ugyan végeztem, de fontosnak tartom a folyamatos tanulást és továbbképzést, hiszen a gyermekek igényei, szükségletei egyre komplexebbek. Diplomát szereztem autizmus spektrum zavarok pedagógiája és inkluzív nevelés tanári szakirányokon is. Az együttnevelés elkötelezett híve vagyok. Úgy gondolom, hogy megfelelő feltételek mellett ebből minden fél profitál. Számomra izgalmas és kiemelt terület a családokkal és a szülőkkel végzett aktív munka. A sikeres együttneveléshez nélkülözhetetlen a bevonásuk, partnerként kezelésük. A doktori kutatásomban is arra a kérdésre keresem a választ, hogy a hallássérült gyermekek együttnevelését hogyan befolyásolja a szülők bevonódása. Szerencsés vagyok, hogy tanárként az elméleti és a gyakorlati munkában összhangot tudok teremteni. Az ELTE BGGYK oktatójaként olyan, számomra fontos és „kedvenc” témákban taníthatok, mint a hallássérült gyermekek és fiatalok integrált nevelése, hallássérülés és autizmus, szülőkkel való együttműködés.

A Dr. Török Béla Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Készségfejlesztő Iskola, EGYMI és Kollégium Utazó Tanár intézmény egységének vezetője. Mit takar pontosan ez a feladatkör?

Egy olyan csapatot koordinálok, ami Budapesten és Pest megyében lát el gyógypedagógiai feladatokat. Azok a hallássérült gyerekek, akik többségi óvodákba, általános iskolákba és középiskolákba járnak, „kapnak” egy gyógypedagógust, aki a nevelésüket támogatja.
Hospitál, órát látogat, tanácsokkal látja el a pedagógusokat, segíti a beilleszkedést. Célunk, hogy az érintett gyermek a létező legjobb szakmai segítséget kapja.

Maga az Utazó Tanár intézménye nem újkeletű, a 90-es évek óta működik. Eleinte elhivatott pedagógusok végezték önszántukból a feladatot, de csak az 1993/94-es közoktatási törvény tette lehetővé, hogy az integráció jogi feltételei megszülessenek. Az ezt követő húsz évben bontakozott ki a rendszer, aminek egy szerencsésebb változata, amikor az intézmények fel tudnak venni státuszba egy gyógypedagógust. Ez azonban nagyon ritka.

Nem vagyunk könnyű helyzetben, ugyanis egy 2013-as törvénymódosítás a korai fejlesztést „elvette” az EGYMI-től (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmények), de a családokat ennek ellenére próbáljuk támogatni. Havonta egyszer olyan csoportos foglalkozásokat tartunk a szülők számára, amik a bonyolult kérdésekben segítenek eligazodni: milyen hallókészüléket válasszanak, hol találnak fejlesztő pedagógust, mit jelent az orvosi diagnózis; hogyan kaphatnak segítséget az óvodákban, iskolákban. Ha kell, segítünk fejlesztőt, mentorokat találni. Fontos, hogy a szülők nyíltan tudjanak beszélni a problémákról.

A gyakorlatban milyen kihívásokkal találkozik egy utazó tanár?

Az utazótanári munka rendkívül sokszínű és sokrétű. Az ellátást, a fejlesztést a gyermekhez visszük, abba az intézménybe, ahova a hallássérült gyermek jár, hogy egyénileg foglalkozhassunk vele. Az óvodában például társasjátékot játszunk, együtt főzünk a babakonyhában, az iskolások esetében pedig beülünk a tanórákra. Erre azért van szükség, hogy lássuk, milyen akadályokba ütközik a hallássérült kisdiák. Ha kell, kéttanáros modellben tanítunk, a gyermek pedagógusával együtt készülünk fel egy-egy foglalkozásra, tanórára.

Javaslatot teszünk, hogy hova üljön egy tanteremben a diák; tanácsolhatjuk az adóvevő használatát, ami kiszűri a zajokat, hozzásegíti a fiatalt a hasznos jelhez, és segít, hogy akkor is hallja a tanár szavait, ha ő épp a tábla felé fordulva beszél. Megoldás lehet, ha diktafonra rögzítheti az órát, vagy a tanár vázlattal készül. Sokan nem tudják, hogy az óra végén elhangzó fontos információkról a hallássérült diák sokszor lemarad, így nem fogja tudni, hogy témazáró lesz matekból, vagy jövő héten osztálykirándulást szerveznek. Fontos, hogy ő ezeket írásban, mailben is megkapja, vagy legyen mellette egy kortárs segítő, aki vállalja, hogy minden fontos információt átad. A hallássérült gyermek gyakran szégyelli a helyzetét, sokszor nem meri megkérni a tanárt, a társait, hogy segítsenek.

Ezen túlmenően a feladatunk az érzékenyítés, a kortárs kapcsolatok alakítása, ugyanis az, hogy valaki hallássérült, nemcsak azt jelenti, hogy nem tudja magát szépen kifejezni, vagy, hogy nem olyan gazdag a szókincse, de a társas kapcsolataira is rányomja a bélyegét. Segítünk, hogy mind a csoporttársak, mind a pedagógusok megtalálják az utat a hallássérült diákhoz, hogy ne féljenek a kommunikációtól. Ennek fontos része, hogy megmutatjuk nekik a hallókészüléket, abba bele is hallgathatnak, de ha kell, szimuláljuk, hogy milyen implantátummal hallani, elmagyarázzuk, mint jelentenek a különböző jelzések. Ha például azt látják, hogy csoporttársuk készüléke elkezd villogni, figyelmeztessék, hogy hamarosan lemerül az elem.

A mai modern hallókészülékekkel és implantátumokkal minden tevékenységben részt lehet venni, de az eszközökre vigyázni kell. Fontos, hogy tudják a gyerekek, hogy ha labdáznak, játék közben fokozottan vigyázzanak a hallássérült társuk fejére, fülére, ne hogy ütés érje a készüléket; ha az udvaron a homokozóban játszanak, akkor ne szórjanak homokot a társukra viccből sem, mert a készülék tönkremehet. Nem csak a gyermekek, de a befogadó intézmények adottságai, körülményei is nagyon különbözőek, kezdve a befogadó attitűdtől, a fejlesztő eszközök és fejlesztő szobák meglétéig. Mi igyekszünk rugalmasak lenni.

Hány gyermek támogatását teszi lehetővé a rendszer?

Budapesten és Pest megyében évente 170-180 fiatalt látunk el húszan. Sok az olyan gyermek, akiknek nincs már szüksége a heti találkozásokra, de a nyomonkövetés esetükben is megmarad, a gyógypedagógus tartja a kapcsolatot a családdal, és félévente hospitál. Gyermekenként változik, hogy mennyi ideig tart egy „kísérés”, de általánosságban elmondható, hogy egy gyermek 2-3-4 fejlesztő órát kap hetente a tanköteles kor végéig. Ez attól függ, hogy mik az igényei, hogyan fejlődik.

A cochleáris implantátum milyen változásokat hozott a hallássérült gyermekek integrációjába?

A válasz egyértelmű: az implantátumnak köszönhetően kinyílik a hallássérültek előtt a világ. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha időben lépnek a szülők. Fontos volna, hogy az implantátumot mielőbb megkapja a gyermek, hiszen számolni kell az agyi érési folyamatokkal, az idegrendszer rugalmasságával. Mielőbb lépni kell annak érdekében, hogy a lehető legjobb eredményeket lehessen elérni.

Nyilván más a helyzet, ha baleset, betegség következtében alakul ki a hallássérülés, de ha súlyos hallásveszteséggel születik a baba, fontos volna, hogy a szülők mielőbb megkapják a szükséges információkat. Sokan nem tudják, hogy az implantátum segítségével képes lesz megtanulni fülelni, beszélni, többségi iskolába járhat, társaival együtt sportolhat, utazhat, külföldön tanulhat, úgy fejlődhet, ahogy csak szeretne. Ezt ma már kutatások is igazolják: ha elég korán kiderül a hallássérülés, és megkapja a megfelelő hallókészüléket vagy cochleáris implantátumot a gyermek, és nincsen társuló sérülése, ugyanazt a fejlődési az utat járhatja be, mint a kortársai.

Mi történik akkor, ha kicsúszunk az időből?

Sajnos az ideális forgatókönyv nem mindig áll fenn: sokszor későn kapnak a szülők diagnózist, vagy épp gyakran ők azok, akik túl sokáig hezitálnak. Amennyiben a gyermek kétéves kora után kap implantátumot, már nem biztos, hogy olyan jók lesznek az eredményei.

Ezt bizonyítja annak a két osztálytársnak a története, akikkel óvodás koruk óta én foglalkoztam. A kislány nagyon súlyos hallássérült volt, és a problémára csak későn derült fény, ugyanis a különböző tesztek más-más eredményt hoztak. Ez többek között azért fordulhatott elő, mert a kislány nagyon okos volt, vizuálisan remekül informálódott, hibátlanul kompenzált, amivel a környezetét könnyen át tudta verni. Kétéves kora után derült ki, hogy valójában mekkora a baj. A kutyaugatáson, az Á-hangon és a repülőgép zaján kívül semmit nem hallott, szorongott, gyakran bújt az anyukájához, bizonytalan volt a mozgása. Hangok nélkül egy bizonytalan hely volt számára a világ. Félt. A diagnózis után azonban kétoldali implantátumot kapott, aminek köszönhetően gyorsan beilleszkedett. Emlékszem, milyen hatalmas élmény volt számára az eső hangja, amikor először beleugrott egy pocsolyába, vagy hallotta a csiripelő madarakat. Mindenre rácsodálkozott. Fürdőzött a hanggal teli környezetben. Ahogy fejlődött a kommunikációja, úgy lett egyre meghatározóbb személyiség az osztályban.

Mindeközben hallássérült osztálytársa hallókészülékkel próbált boldogulni a mindennapokban. Nehéz helyzetben volt, ugyanis gyakran kimaradt a beszélgetésekből, az órákon hamar elvesztette a fonalat. Szorongott, magányos volt. Harmadikos volt, amikor megfogalmazta, hogy ő is szeretne olyan lenni, mint a kislány, akinek könnyen ment a tanulás, jobban tudott figyelni, koncentrálni. Felismerte tulajdon képességeinek a határát, rájött, egy bizonyos ponton túl nem tud jobb lenni. Azóta már ő is kapott implantátumot, és sokkal jobban boldogul az életben, ám míg a kislányon kiscsoportban segítettek, ő csak negyedik osztályban kapott implantátumot. A gyermek fejlődésében ez hatalmas idő. Ezért fontos hangsúlyozni, a gyermek ebben a kérdésben nem tud maga dönteni, az a szülő feladata – és tényleg csodákat lehet elérni, ha nem késlekedünk.

Erre jó példa annak a hallássérült kislánynak a története, aki kétnyelvű, angol-magyar családba született. A kislány bár megtanult hallókészülékkel beszélni, törte a magyart, angol apukájával pedig csak minimálisan tudott kommunikálni. A „Mi a kedvenc színed/fagyid/autód…?” kérdésnél tovább nem jutottak. Ötéves volt, amikor implantátumot kapott, a műtét után pedig fantasztikus fejlődésen ment keresztül. Angol előkészítőbe járt, csak úgy ragadtak rá a szavak. Az igazi csodát azonban csak a második implantációs műtét hozta: olyan gyors ütemben fejlődött, hogy az angol lett az anyanyelve, ma spanyolul tanul, Mexikóba kapott ösztöndíjat, chatel, sportol. Ő az élő példája annak, hogy nincs reménytelen helyzet.

Társuló sérülés esetén is működhet a cochlearis implantátum?

Olyannyira, hogy az implantátum akár életet is menthet. Az egyik tanítványom, akit autizmus spektrumzavarral diagnosztizáltak, kétoldali implantátumot kapott. A kislány nagyon szeretett kimászni a házuk tetejére, és bár a szülők mindig figyeltek rá, hogy zárva tartsák az ajtót, a gyermeknek egyszer mégis sikerült kiszöknie. Mivel az implantátumnak köszönhetően már meghallotta az egyszerű tőmondatokat, megértette, amikor édesanyja rákiabált: „Állj! Ne mozdulj! Maradj ott!” Míg anyukája szóval tartotta, édesapjának volt ideje kimászni érte. Az implantátum megmentette az életét.