Gyerekkorom óta minden nyáron volt legalább egy idilli nyár este, aminek az emléke, az egyik legkedvesebb a számomra. Már ha csak rá gondolok ezekre a klasszikus gyerekkori táborok hangulatára-, ahol a tábortűz körül ülünk, népdalokat énekelünk, ahol a tűz meghitt melege átjár, és a távolban tücskök ciripelnek, miközben a kis falu templomjának harangja felcsendül – béke és szeretet jár át. Amikor idén viszont úgy ültem ott a többiek mellett, hogy mindennek már csak az emléke lehetett az enyém, mert már nem hallottam, kimondhatatlanul fájt.  – Élőné Ütő Blanka története arról, hogyan járta meg három év leforgása alatt a hallásvesztés rögös útját, egészen addig, hogy újra hallhatja a világ legapróbb és számára legkedvesebb hangjait.

Huszonöt éves koromban, egy cserkésztáborban kezdett el fájni a fülem, de mivel hideg volt, fáztam is, úgy voltam vele, biztos csak megfázott, huzatot kapott, majd elmúlik. Nem vagyok egy orvoshoz rohangáló típus. Mikor hazaértem a táborból a férjem egy meglepetés nyaralásra vitt Horvátországba, így nem jutottam el orvoshoz további egy hétig, amikorra már nagyon rossz kezdett lenni a helyzet. Mikor hazajöttünk, azt mondták „csak egy külső hallójárat gyulladás, semmi komoly.” Mivel sose fájt a fülem, elhittem, hogy így van. Kaptam rá fülcseppet, gyógyszereket, de egy hét múlva a fájdalom ismét visszatért, és ez a folyamat gyakorlatilag fél évig folyamatosan ismétlődött. Úgy éreztem, sehol nem vesznek igazán komolyan, mindenhol azt mondták, hogy ez nem vészes, nem kell aggódnom, de komolyabban senki nem vizsgált meg, pedig többször kilyukadt a dobhártyám, a fájdalom pedig nem akart elmúlni. Akkor már hat éve tanítottam alsóban és magyartanárként, épp osztályfőnök is voltam, de egyre többet kellett táppénzre mennem, ami nagyon megviselt.

Következő lépésként fertőtlenítős csíkozással kezdték el kezelni a hallójáratomat, annak reményében, hogy az majd megszünteti a gyulladást, a fertőzést. De ehelyett kisebesedett és váladékozott a fülcimpám és a hallójáratom, a fájdalmat pedig egyre mélyebbről éreztem. Végül a sok seb és gyulladás miatt összenőtt a hallójáratom. A fertőzés pedig a véráramomba került és szeptikus lettem, aminek következtében egy pokoli út vette kezdetét az életemben.

Először négy hónapot töltöttem kórházban, ami után saját felelősségre mehettem csak haza. Nem szerettem volna a karácsonyt a fehér falak között tölteni, de az ünnepek alatt is végig szeptikus voltam, így otthon sem tudtuk igazán megélni az ünnepet. 2022-ben 192 napot voltam kórházban. Az infektológus egyszer azt mondta: „a Jóisten létének megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka, hogy én még itt vagyok.” Olyan sokszor voltak rossz laborjaim, hogy az orvostudomány szerint már nem élhetnék.  Amikor az első műtét során szétszedték az összenőtt hallójáratomat, akkor fedeztük fel, hogy a bal fülemre már siket vagyok, a fizikai akadály megszüntetésevel nem jöttek vissza a hangok, a fertőzés, a gyulladás akkorra már teljesen bekebelezte a hallásomat. Összesen kilencszer műtötték a két év alatt a bal fülemet, de semmiféle tartós javulást nem tudtunk elérni.

2023 januárjában subtotalis petrosectomiára került sor, ami a sziklacsont eltávolításával, a hallószerv helyén egy nagy üreg kialakításával, ezáltal teljes hallásvesztéssel, és a hallójárat lezárásával járó nagy koponyaalapi műtét, mely esetemben kb. 8 órán át tartott. Ez után a műtét után már nem jöhet szóba klasszikus hallókészülék, hiszen a hallójárat be van varrva, a hallócsontok, dobhártya, dobüreg el van távolítva.

A bal fülemben ezzel megszűnt a fertőzés, de nem volt sokáig nyugalmunk, ugyanis a jobb fülemet is megtámadta ugyanez a betegség, csak sokkal agresszívabban és gyorsabb lefolyással – ami bal oldalon 2,5 évig tartott, az itt szűk 3 hónap alatt lezajlott. Újabb szepszisek, egy jó hónap a kórházban, két mastoidectomia, majd nem maradt más választás, még áprilisban a jobb fülemen is végre kellett hajtani a subtotalis petrosectomiát.

A bal oldali műtét előtt hallottam először az implantátum lehetőségéről, az, hogy kelleni fog, a teljes hallásvesztéssel már nem is volt kérdés, s ehhez egy teljesen váratlan, májusi hétköznap hozott még közelebb. Biatorbágyon az egyik legkedvesebb hely a számomra a mesebeli környezetű Kisvilla kávézó, ahova gyakran járok kávézni, sütizni. De a hallásvesztés után, mint minden más helyre, ide is nehéz szívvel mentem, félve attól, hogy nem értek semmit még a rendelésnél sem, “bénázni fogok”. Szerencsére egy nap legyőzött a süti utáni vágy, és itt találtam magam. Családias hangulat, ismerős emberek, és pont a tulajdonos fogadott minket, akinek a kedvessége, odafigyelése páratlan volt. Szó, szót követett, elmondtuk dióhéjban, mi történt velem, hogy most segítségre lesz szükségem, ugyan lesz majd implantátum, de nem tudjuk mikor…

Ekkor kiderült ki, hogy a Kisvilla tulajdonosának férje a Cochlear^® termékek magyarországi forgalmazójának képviselője. Erre mondják, hogy nincsenek véletlenek. Nekik köszönhetően léptem rá az útra, amiből annyi mindent visszakaptam, az örömet, az életemet. Öt nappal később, már a Cochlear Tudásközpontban voltam, ahol nyitottan és megértően fogadták a több száz kérdésemet. Rendkívül hálás vagyok az idejükért, a türelmükért, a sok biztatásért, hogy az implantátum egy fantasztikus eszköz és nem szabad félni, csak bele kell vágni. Először egy csontvezetéses BAHA próbakészüléket kaptam tőlük rövid távra, amit hosszú távon szintén beültethetnek a csontba. Ott azonnal be is állították, a rossz audiogrammomat látva a lehető leghangosabb fokozatra a készüléket. Nem volt tökéletes, a csontvezetéses implantátumok nekem tényleg nem tudnak jól segíteni már, de csendes környezetben elég jól hallottam vele, sőt, telefonos applikációval a telefont, zenét, videók hangját, mindent át tudtam rá irányítani. Kicsit olyan volt, mintha folyamatosan kihangosított telefont hallgatnék, csak nagyon halkan, rettenetesen kellett mindenre koncentrálnom, élő beszédnél pedig továbbra is inkább szájról olvastam.

Az én utam a cochleáris implantátum volt. Július végén műtöttek, augusztus végén pedig végre megkaptam a külső egységet is. Hirtelen kinyílt a világ, bár a természetes hangoktól még messze vagyok, de alakul ez is. Az első nagy felfedezés az volt, amikor beültünk az autóba és meghallottam az indexet. Nagyon meglepődtem, ezt a hangot már régen nem “élvezhettem”, hirtelen azt sem tudtam, mi ez a hangos kattogás. Minden állítással tisztulnak egy kicsit a hangok, most már látom, hogy tényleg jó lesz a végére, és várom, hogy a jobb fülemet is implantálják majd, ha már itt is megfelelőek lesznek a körülmények.

Az implantátum előtt sok esetben borzasztóan kínosnak éreztem, hogy nem hallok, emiatt egy idő után én is kialakítottam magamnak egy módszert, amiről gyakran eszembe jutott az idős korára szinte teljesen megsüketült néhai nagypapám, aki tiltakozott a hallókészülék ellen, inkább a csendet választotta. Emlékszem a jellegzetes mosolyára, ahogyan mindenre mosolyogva bólogatott. Nem értettem őt, hogy miért vonja ki magát a forgalomból, hogy miért nem akar megérteni minket, miért nem akar kapcsolódni hozzánk, de most végre világossá vált. Elege lett az egészből és elengedte, hogy hall vagy sem. 

Mert eljön az a pont, amikor nagyon fárasztó tud lenni a görcsös akarás, rajzolsz, írsz mutogatsz, artikulálsz, kitalálsz egy sajátos jelnyelvet, küzdesz, megfeszítve minden maradék erődet és mégsem megy úgy, ahogyan szeretnéd. Én egy rendkívül társasági ember vagyok, cserkész közösségből jövök, imádok beszélgetni, meghallgatni más emberek gondolatait, történeteit, de még én is, egy sokkal befelé fordulóbb ember lettem ennek az egész hallásvesztésnek a következtében.

Ami sok kínkeserves helyzeten átsegített, az a hitem. Sokszor előfordult, hogy nagyon súlyos állapotban feküdtem a kórházban, és idegen emberektől kaptam üzeneteket, hogy imádkoznak értem és velem vannak. A biatorbágyi templomi közösség egy erős, megtartó közeg volt nekem. Én is sokat imádkoztam, egyrészt azért, hogy egyszer megtudjam mi volt ennek az egésznek az értelme, másrészt, hogy tartson meg a Jóisten, hogy holnap is felkelhessek. Volt egy éjszaka a kórházban, amikor nem tudom, hogy lázálmom volt-e csak, vagy valami nagyobb dolog, de pontosan emlékszem rá, hogy azt éreztem, dönthetek: fel akarok kelni holnap vagy hagyjuk az egészet? Akkor döntöttem, nem lehet, hogy ez a történet legyőzzön. Akkor tanultam meg, hogy nem csak a kezemmel teremthetek, hanem a döntéseimmel, az elhatározásaimmal, az akaratommal is. Harcolok magamért. 

Az biztos, hogy ma nem lennék az, aki vagyok, ha nem élem át ezeket a dolgokat. Sokat változtam, tanultam, alakultam, egészen másképp tekintek az életre. És azt is elhatároztam, hogy innentől csak előre fogok nézni, mert kesereghetek azon, ami már megtörtént, de változtatni már úgysem tudok rajta. Helyette inkább koncentrálok az engem körülvevő csodákra és kihozom a legjobbat abból, ami van. És most elkezdtem látni a miérteket is lehet, hogy a szurdopedagógia felé vezet engem az élet, az út…

Ha most kérdezed meg tőlem, hogy mi életem legkedvesebb hangja, még mindig köztük van a tábortűz pattogása, a szeretetteli közeg, az a sokszor megélt, idilli nyár este, amiből még remélem sokat megélhetek a cochleáris implantátumnak köszönhetően… de ami most a legszebb hang a világon, az a szívem alatt növekvő gyermekem szívdobbanásainak hangja, és ezzel mindent megkaptam, amit valaha akartam.

A történetet Blanka emlékei alapján írta Kosztin Emese.