Siketen született, és hat éves volt mikor megkapta az első cochleáris implantátumot. Térhallás nélkül, a jobb fülére támaszkodva tanult meg beszélni, táncolni, élni és elérte az álmát, felvételt nyert a Magyar Táncművészeti Egyetemre. Marföli Bea meséli el a történetét.

1996-ban születtem siketként mind a két fülemre. Nővérem három éves volt, amikor kiderült, hogy hallássérült. Ezzel egy időben tudták meg, hogy én is az vagyok, és azt hiszem, ez volt az én szerencsém, így már hat hónapos koromban szakemberhez tudtunk fordulni. Fülészeten kezdtük a vizsgálatot, ott kaptam meg az első hallókészüléket, ami a nővéremen segített, rajtam viszont nem.

Onnantól kezdve, hogy megkaptuk a diagnózist a szüleim folyamatosan keresték a lehetőségeket, a megoldást. Így derült ki, hogy sok hallássérült gyerek van az ismerőseink körében, így a családok összefogtak, segítették egymást. Mikor tudomásunkra jutott, hogy Szegeden foglalkoznak Cochlear^® hallásjavító implantátumokkal, a szüleim úgy voltak vele, hogy rosszabb már nem lehet a hallásom, ugyanis akkor a hallásküszöböm több mint 100 decibel volt, – és bár rendkívül féltettek ettől a hatórás műtéttől, meghozták a döntést. (Az azóta eltelt évtizedek alatt rengeteget fejlődött a technológia és a műtéti eljárás, manapság 1-1,5 órát vesz igénybe a műtét és 1-2 napos kórházi bentfekvéssel jár. – a szerk.) Édesanyám utólag mesélte el, hogy akkor értette meg mi is az a szülői felelősség, dönteni egy másik ember életéről, sorsáról.

Már hat éves voltam, amikor megműtöttek Szegeden és megkaptam a jobb fülemre az implantátumot. Ebben az évben kezdtem volna el az általános iskolát, de szeptemberben volt a műtét, így egy évet halasztanom kellett. Ez az egy évem volt rá, hogy megtanuljak az implantátummal élni, érthetően beszélni. Édesanyámék igyekeztek minél több készségfejlesztő játékkal a korosztályomnak megfelelően szintre hozni. Sokat jártam szurdopedagógushoz (hallássérültek pedagógiája szakirányon végzett gyógypedagógus, aki a hallássérült gyermekek nevelési, oktatási, fejlesztési, terápiás, prevenciós és rehabilitációs ellátását végzi), így integrált óvodába és iskolába kerülhettem. Ahol szembesültem azzal, annak ellenére, hogy a pedagógusok a lehető legsegítőkészebben álltak hozzám, hogy sokkal többet kell teljesítenem, ha azt szeretném, hogy elismerjék a tudásom. A legnagyobb sikerélményeim a tánchoz kötődnek, amivel három évesen kezdtem el foglalkozni, akkor szerettem bele a balett műfajába.

Kilenc éves lehettem, mikor már zavart a sérülésem, nem értettem, hogy miért pont velem történik ez, mikor a családomban a nővéremen és rajtam kívül, mindenki jó halló. Ezért is találtuk furcsának, hogy csak mi, lányok vagyunk siketek. Az orvosok azt mondták: génhiba volt a rendszerben. Mikor állapotos voltam a kislányommal, a férjemmel azt hittük, a mi lányunk is örökölni fogja, de nem így történt, sőt, túl jól hall, mintha mindannak, amit én nem, ő a kétszeresét kapta volna meg. Az igazságtalanság és az önsajnálat megélésén való túllendülésen az akaratosságom segített, erőn felül gyakoroltam, a bizonyítási vágyam vitt előre. Ez tetten érhető volt az iskolai tanulmányaimnál, valamint a tánciskolánál. El is határoztam, hogy táncművész leszek. A bátyámat láttam először balettozni, és ahogy őt néztem, döbbentem rá, hogy én is balettozni akarok. A balettmester tudta, hogy nem hallok, de így is felvett, ott kaptam meg az alapokat. A középiskolai felvételi előtt állva a szüleim le akartak beszélni erről az útról, mert féltettek a csalódástól, de én akkor már minden porcikámmal bizonyítani akartam, hogy már pedig akkor is sikerülni fog, képes vagyok rá, megbirkózok minden nehézséggel. A felvételi vizsgaeredménynél kiderült, első helyen vettek fel a Művészeti Szakközépiskolába a színházi szakra.

A balettmester volt az első, aki látott bennem adottságot és ezért a feltétel nélküli bizalomért örökké hálás leszek neki. Szárnyakat adott. Az első három évben csoportosan táncoltam, ez idő alatt a többieket figyeltem és a balettmestert, aki minden fellépésnél a függöny mögött állt, onnan segített, hogy mikor induljak, mert nem hallottam semmit. Ahogy elkezdődött a táncom/táncunk onnantól kezdve számoltam. Ahogy fokozatosan fejlődött a ritmusérzékem elkezdtem szóló táncokat is kapni. Folyamatosan éreztem, súlyos hátrányból indulok, de a bizonyítási vágyam erősebb volt a félelmemnél. Egyre magasabbakat álmodtam és az implantátumnak köszönhetően mertem is álmodni. A legnagyobb félelmem volt, hogy nem fognak felvenni a Magyar Táncművészeti Egyetemre. Ugyanis nem volt egy olyan sorstársam sem, vagy csak nem tudok róla, aki ezen a pályán sikert ért volna el. De engem felvettek, –  az volt életem egyik legboldogabb pillanata, bár a legszebb táncos emlékeim nem az egyetemhez, hanem a színházhoz kötődnek. Amikor középiskolásként iskola és színház között ingáztam folyamatosan, mivel délelőtt és délután is voltak próbák, emiatt sokat hiányoztam az órákról, és nem egyszer volt, hogy este 10 után értem haza, mert esténként voltak az előadások. De minden egyes percét élveztem, csodás rendezőkkel, koreográfusokkal, s nem utolsó sorban lenyűgöző színészekkel, kollégákkal dolgozhattam.

A műtét utáni napok nem voltak jók, becsapva éreztem magam, mivel a szüleim akkor azt mondták puszta jószándékból, hogy ne féljek, csak nyaralni megyünk. Műtét után szembesültem azzal, hogy meg van műtve a fülem. Majd minden nap lerajzoltuk mit fogunk aznap csinálni, így hamar eltelt az a tíz nap a klinikán. Hat hét után volt az első készülék beállítás. Érdekes felismerésként csodálkoztam rá az állatok, autók, környezeti hangok végtelen számú skálájára. Nekem csak pozitív tapasztalataim vannak a cochleáris implantátummal kapcsolatban, neki köszönhetően érhettem a céljaimat, mert a tánchoz hallás kell. Nem változtatnék rajta semmit, mert egyszerűen annyira csodálatos az, ahogy fejlődik a tudomány, hogy hat évente egyre jobb, kisebb készülékeket kapunk. Még arra is van megoldás, hogy táncosként ne essen le a fülemről a készülék, egy kis gumival oda tudom illeszteni a fülemhez a jelenlegi, Nucleus^® 7 beszédprocesszoromat. Mikor megkaptam a készüléket három hetente jártunk finomhangolásra, most már csak évente. Ezt az egyet nem szerettem. A finomhangolások mindig sírással végződtek, a fájdalomküszöb beállítása miatt. Utólag már értem, hogy minden egyes beállítás fontos, mert az én érdekemet támogatja. Mégis, tartok attól, hogy megcsináltassam a bal oldalra is az implantátumot, mert jelenleg úgy érzem, teljes az életem, szerintem jól hallok, érthetően tudok bárkivel kommunikálni, és félek attól, hogy egy újabb implantátum csak felborítaná a megszokott hallásom. Kettős érzés van bennem ezzel kapcsolatban, ugyanis abból a szempontból meg szemezek vele, hogy lehet, csak még jobban tudná erősíteni az eddigi térhallásomat. Mivel csak a jobb oldalon van készülékem, bárhonnan is szólnak, mindig jobbra fordulok.

Különösen hálás vagyok azért, hogy az implantátum megadta nekem a hallás élményét, mert általa kinyílt előttem a világ. Mikor kicsi voltam, folyamatosan azt hajtogattam -én már pedig vissza fogom kapni a hallásomat – ha nem is a szó szoros értelmében, de így is visszakaptam a cochleáris implantátumnak köszönhetően, ami megadta nekem, hogy sikeres táncművész legyek, hogy halljam a zenét, és a legkedvesebbet, a kislányom hangját.

— Szerző: Kosztin Emese —