2015-ben villámcsapás miatt elvesztette a hallását. Egy év múlva kapott kétoldali cochleáris implantátumot, amiket azóta sem kímél: biciklizik, túrázik. Tandari Anita meséli el a történetét.

2015 nyarán a Déli-Kárpátok Retyezát-hegységénél túráztunk. Felmentünk 2040 méter magasra a Bukura-tóhoz, ahol sátrat vertünk estére. Egy hetes túrára készültünk, de két nap lett belőle. A második nap három óra körül, egy váratlan, nagy erejű vihar szakadt ránk. Leszaladtunk a völgybe, hátha ott nem ér minket baj, viszont a felhők már akkor, 2300 méter alatt voltak. A vihar épp csak elkezdődött, mégsem menekülhettünk előle, ott, egy hozzám közeli sziklába belecsapott a villám. A szikla kettéhasadt, és egy fattyúág végigszaladt. A robbanás és a hőhatás beszakította a dobhártyámat és eltüntette a fülemből a csontokat. Másodfokú égési sérülést szenvedtem.

Huszonhét éves voltam, mikor ennek a villámcsapásnak a következtében elvesztettem a hallásom, a bal oldalon maradt egyedül értékelhető hallásmaradványom. Nem is tudom elmesélni azt a kálváriát amin keresztül mentem a baleset után. Egyik kórházból szállítottak a másikba, nem tudták, mihez kezdjenek velem, Hátszegen és Déván nem is vállalták a kezelésemet. A hajam leborotválták, Ct-ztek, röntgeneztek, azt mondták koponyaalapi repedésem van, az utolsó gondjuk volt az, hogy nem hallok. Ez egy nagyon furcsa helyzet, mert élet-halál között abban reménykedsz, hogy túlélj, nem az volt a legnagyobb problémám, hogy nem hallok. A szememért jobban aggódtam.

A baleset után néhány héttel hallókészüléket kaptam, de nem hozta azokat az eredményeket, amiket vártak tőle, sőt a kiejtésem rohamosan romlott általa. Közfoglalkoztatásban kaptam adminisztratív munkát. Nem szerettem, de örültem, hogy valahol dolgozhatok. Mindennek csak és kizárólag a jó oldalát láttam. Lehet ez a tagadás, a hála, vagy pusztán egy dermedt állapota annak, hogy mindez úgy is végződhetett volna, hogy meghalok. De kaptam egy új esélyt. Addig sem voltak nagy, világmegváltó terveim, de a baleset után még kevésbé lettek. Örültem, hogy látok, érzek, járok, a leghétköznapibbnak tűnő dolgokat is csodának tekintettem.

Azt viszont az első, jobb napjaimon tudtam, fogok még túrázni, hogy nincs az a félelem, balszerencse, ami miatt erről a számomra katartikus élményről lemondanék. Néhány hónappal később, a kezelő orvosom javaslatára kaptam Cochlear™ Nucleus® cochleáris implantátumot mindkét oldalra. A műtétet is úgy vállaltam, hogy azt kérdeztem: “Ha implantos leszek, ugyanúgy túrázhatok, járhatom majd az erdőket, hegyeket, mint eddig? Mert ha nem, nem szeretném.” A természetben való túrázás nélkül számomra minden értelmetlen, mert túrázás közben élem át azt a nyugalmat és szabadságot, amitől boldognak érzem magam. Én döntöm el mikor, meddig és merre megyek, miközben számtalan út nyílik előttem. Utak, ahonnan messzire el lehet látni.

A műtéttel kapcsolatban az altatástól féltem a leginkább, emiatt a beavatkozás előtti nap még egyszer felgyalogoltunk a Retyezátban a Bukura-tóhoz. Azt akartam, ha véletlenül nem sikerül az operáció, legyen még egy utolsó, szép emlékem az életről, a fák látványáról, illatáról, a tiszta levegőről, a levelek között beszűrődő nap fényéről.
Az operáció utáni első napok nyugodtak voltak. Banális, de a hajmosás hiánya zavart a legjobban. Miután megkaptam a külső egységet, vissza is mentem dolgozni, ahol a billentyűzet és az egér hangját ismertem fel először, majd egyre több hangot tudtam megkülönböztetni, és végül a beszéd is összeállt.

Egy kis idő múlva megtapasztaltam, hogy a cochleáris implantátumot és Kanso® beszédprocesszoraimat nem kell kímélni. Azóta is több kilométereket biciklizem, túrázom. Gyakoriak a hét-kilenc napos vándorlások, havas túrák is az életemben, amikor el is ázom, de az implantátumhoz készült Aqua+ kiegészítővel a beszédprocesszor teljesen vízállóvá válik, akár úszhatnék is vele. Barlangászás közben pedig kényelmesen befér a sisak alá. A műtét után egy évvel pedig el tudtam menni művészeti – és médiafotográfus képzésre is, hogy megvalósítsam egy régi vágyam: fotós lettem, majd ezt követően grafikus képzésre is bejelentkeztem. Azóta már voltak önálló és csoportos fotókiállításaim is. De amiért mérhetetlenül hálás vagyok, bármilyen aprónak is tűnik, az-az, hogy kristálytisztán hallom túrázás közben a szelet és a patak csordogálást – a villám nem tudta elvenni tőlem őket.

— Szerző: Kosztin Emese —