Vári István enged közelebb minket hallásvesztésének történetéhez, aki 1992-ben, 34 éves korában vesztette el részlegesen a hallását a jobb fülére, ami folyamatos romlásnak indult, míg végül meg nem süketült vele…

Kezdjünk egy meglepő kérdéssel: mi az egyik legkedvesebb hang az Ön számára az életben és miért?

A legkedvesebb hang számomra az unokám hangja, és természetesen a családomé.

Mikor, hány éves korában, milyen élethelyzetben tudatosult Önben, hogy nem hall?

Jól emlékszem az évre, amikor elvesztettem a hallásomat. 1992-ben történt, 34 éves koromban, amikor valamilyen vírus következtében elkezdtem szédülni. Eleinte csak legyintettem, nem baj, majd elmúlik, de ez nem egy átlagos szédülés volt. Egyik napról a másikra nem tudtam többé egyenesen menni, akárhogy is próbáltam. Majd egy pillanat alatt elment a jobb fülemen a hallás. A bal fülem sem volt tökéletes, de azzal legalább hallottam. A vírusfertőzés előtt viszont mindkét fülemen tökéletes volt a hallásom. A betegség előtt, saját vállalkozású autószerelőként dolgoztam, amit sikeresen vezettem, egészen addig, míg el nem ment a hallásom.

Ki volt az, aki a leginkább Ön mellett állt a nehéz helyzetben, és Ön hogyan viselte a történteket?

A feleségem és a családom mindenben mellettem állt. De nem lehetett könnyű nekik, ugyanis fél évig voltam kórházban,mindenféle kivizsgáláson. Rengeteg kezelésen estem át és hónapokon keresztül infúzióztak. Megállapították, hogy maradandó halláskárosodásom lett, amiegy úgynevezett Meniére-betegségnek volt köszönhető. Ez a betegség a belső fület támadja meg, ami nemcsak hallási, de egyensúlyi képességeinkre is hatással van. A tünetek rohamszerűen, kiszámíthatatlanul, egyik percről a másikra jelentkeznek. Fájt mindezt megélni, de el kellett fogadnom a tényeket és igyekeztem a megoldásra fókuszálni. Szerencsére jól viselem a stresszes eseményeket, nem félek afájdalmaktól.

Mi volt az első lépése azután, hogy kiderült probléma van a hallásával? Hova fordult először segítségért?

Az esztergomi kórházban történt a kivizsgálás, ahol hallókészüléket javasoltak a még halló fülemre, de én azt egészen addig nem használtam, míg ha csak minimálisan is, de hallottam vele. Majd amikor egyre rosszabb lett a hallásom, elkezdtem hordani egy hallókészüléket , amiből ahogyan romlott a hallásom, egyre erősebbet kaptam.

Mikor ismerte meg, mikor találkozott először a cochleáris implantátum lehetőségével?

A cochleáris implantátumról 2013-ban a televízióban láttunk egy hirdetést. Amint tudtuk, felhívtuk a Cochlear Tudásközpontot, ahol rendkívül készségesen fogadták az érdeklődésünket és néhány nappal később, időpontot is kaptunk egy személyes konzultációra, ahol mindenről tájékoztattak minket. Elmondták mire számíthatunk, hogy mi és hogyan fog történni. Velünk együtt egyeztettek időpontot a SOTE klinikára Dr. Küstel Marianna doktornőhöz, aki szintén nagyon kedves és segítőkész volt.

Hol tart most az implantációhoz vezető úton, milyenek az eddigi tapasztalatai?

2013 októberében műtöttek meg, és november végén kapcsolták be a készüléket. Meglepő volt, hogy igazi emberi, és nem gépi hangokat hallottam rögtön. De nekem sokat segített és segít az implantátum mellett most is, hogy a történtek folyamán megtanultam a szájról olvasást, amire azóta is szükségem van.

Mennyivel másabb az implantátummal az élete?

Ma már több, mint tizenegy éve élek és hallok a cochleáris implantátummal, amivel nagyon meg vagyok elégedve. A Tudásközpontban az a segítőkészség, amivel felém fordultak, biztonságérzetet és nyugalmat adott végig az úton. Én mindazoknak, akiknek valamilyen

okból elment a hallása, csak javasolni tudom az implantátum használatát. Megkönnyítette az életem. Sokszor eszembe sem jut, hogy rajtam van, annyira meg lehet szokni ezt az apró kis készüléket. Nekem soha nem fájt tőle a fejem, a műtét és az utána lévő kezelések során sem. Nem változtatnék rajta semmit, boldog vagyok, hogy létezik a cochleáris implantátum, mert így az eszköznek, és az orvostudománynak köszönhetően, újra hallhatok.