Vele beszélgetni olyan, mintha egész életében hallott volna. Angyali nyitottság, jóindulat, kedvesség és odaadás árad belőle, ami nem véletlen, mert azt mondja: „a süketség egyik előnye, hogy a felszínes kapcsolatoknak nincs helye az életemben, nincs se időm, se lehetőségem rájuk.” És valóban, Lantos Júlia szívbemarkoló őszinteséggel meséli el történetét arról az évtizedekig tartó küzdelemről, míg el nem jutott a cochleáris implantátumig. 

Életem legkedvesebb hangjai között kutatva, anyám hangját kerestem huszonnyolc év távlatából. Emlékeim automatikusan hozzá vezettek vissza, ahogyan terelgetett, hozzám szólt, meghallgatott és beszélgetett velem. Mégsem tudtam felidézni a hangját, csak az érzést amit adott, hogy szeretve vagyok. Ahogyan behunyt szemmel ültem a szobában, és a múltban jártam, egy váratlan hang tért vissza bennem újra és újra. Egy olyan hang, ami egész gyerekkoromat végigkísérte, és ma, ötvenöt évesen is itt van velem, amit valahányszor meghallok, újra ott állok a nagymamám mellett a széplaki nyaralóban, a házunk udvarán, és vagy a közelből, vagy a távolból, de hallom a balkáni gerle búgását… nekem ez az a hang, ami mindent visszaidéz. 

Pösze vagyok, mindig is az voltam. Emiatt vittek el négyéves koromban logopédushoz, aki egyből észrevette, gond van a hallásommal. Rájött, azért vagyok pösze, mert nem hallom a sziszegő hangokat. Kutattunk, keresgéltünk, hogy vajon mi lehet ennek a halláscsökkenésnek az oka, de három generációig visszamenőleg senki nem volt hallássérült a családunkban. Anyai ágról viszont biztos, hogy van egy hibás gén a családunkban, ugyanis anyukám, a húgom és én is autoimmun betegek lettünk huszonöt-negyven éves korunk között. Édesanyánkat korán el is vesztettük. Nekem pedig a második gyermekem születésekor derült ki, hogy vesebeteg vagyok. Sokáig hittem, hogy a hallásvesztés életem legnagyobb tragédiája, de harmincegy éves koromtól már tudtam, ez egy állapot, amivel együtt tudok élni, az igazi nagy küzdelem a vesebetegség volt, és most is az. Az egyik fiam három-, a másik ötéves volt, amikor dialízisre kerültem, pont akkor, amikor nekik a legnagyobb szükségük lett volna rám. Hatalmas szerencsém volt, öt hónap után kaptam vesét, és ez lehetővé tette, hogy viszonylag egészséges emberként neveljem fel őket.

Úgy nőttem fel, hogy csak azt hallottam, amit nekem szántak. Ez egy kisgyermeknél különösen nehéz, teljesen a belső ösztöneimre, az érzelmi intelligenciámra hagyatkoztam. A férjem mindenben támogatott, és amiben csak a technológia hallás szempontjából segíteni tudott, azt mind beépítette az életünkbe. Sok évvel később, 2021-ben láttuk az Oscar-díjas Coda című filmet, ami egy olyan négytagú családról szól, ahol a lány kivételével mindenki siket. A lány rákényszerül arra, hogy fiatal kora ellenére igazi felnőtt életet éljen, ott segít a családjának, ahol csak tud, ahol csak szükségét látja… A férjem a film megnézése után csak annyit mondott: „tulajdonképpen a mi fiaink is CODA-k”. És valóban, a fiaim is tizenegy-tizenkét évesen már gyakran jöttek velem ügyeket intézni, telefonáltak helyettem, a boltban bátran odamentek kérdezni az eladótól, hamar megtanultak nyitottan, bátran kommunikálni. A világ legtermészetesebb módja volt számukra az önállósodás, a felnőtté válás. A siketség egyik előnye, hogy a felszínes kapcsolatoknak nincs helye az életemben, nincs se időm, se lehetőségem rájuk. 

A halláscsökkenésemet négyéves koromban diagnosztizálták, azt mondták, hallóideg sorvadásom van. Fokozatosan, tíz év alatt vesztettem el a hallásomat. Kisgyerekként még hallottam, általános iskola alsó osztályában könnyedén tanultam meg írni, olvasni, felsőben jöttek a gondok. Hatodikban már nem tudtam leírni a tollbamondást mert nem hallottam, gimnáziumban pedig már végképp nem értettem semmit, másoltam az osztálytársam jegyzeteit, akkor kaptam hallókészüléket, tizennégy évesen.  A legrosszabbkor, kamaszkorban vesztettem el végleg a hallásomat. 

Hallássérültként hallók között szocializálódtam, ami előnyömre is vált, ugyanakkor belém égetett egy igen magányos érzést, annak az érzését, hogy nem tartozom sehová. Osztálykirándulásokon, amikor lekapcsolták este a villanyt és kezdetét vették a nagy nevetések, csibészségek, én mindenből kimaradtam. Az önsajnálat fullasztó mocsarában feküdtem az ágyban, és csendben sírtam, nehogy meghallják. Teljesen elvesztettem az önbizalmam, úgy éreztem értéktelen, fárasztó és unalmas vagyok, és ezt az érzést felnőttként is gyakran átéltem, hogy mindenki más érdekesebb nálam. Majd durva illúzióvesztésekkel szembesültem, hogy az, akiről én azt gondoltam milyen sziporkázó, megismerve korántsem az. De sokakról pont az derült ki, hogy csodás emberek, és ők a mai napig a barátaim lassan 40-50 éve. A könyvek lettek a fő menstváraim, általuk gyűjtöttem szókincset, tudást, információt, világképet. A rengeteg olvasásnak köszönhetően, szinte pár szóból kitaláltam szájról olvasás közben, ki, miről beszél. Mint majdnem minden hallássérült ember, úgy én is megismertem a magányt és az elszigetelődést, de azt is megtapasztaltam, hogy az az ember, aki sokat van csendben, rengeteget gondolkodik. A régi idők Nők Lapjában Schaffer Erzsébet rovatának tetején mindig ez a mottó állt: „meg kell tanulni azután vágyakozni, ami a miénk”– hosszú évek munkája, sőt még most is dolgozom rajta, hogy eszerint a mondat szerint tudjak élni. 

A szüleim sosem tekintettek rám másként, mert nem hallok, teljesen egyformán bántak velem és a húgommal. Egyetlen egyszer érzékeltem azt, hogy mennyire aggódhatnak értem, amikor huszonévesen leszerveztek nekem egy randevút egy süket fiúval, mert nagyon nem ment a randizás, és valószínűleg azt akarták, hogy legyen egy olyan barátom is, találkozzak egy olyan emberrel is, aki hozzám hasonló problémával küzd, de én akkor már szerelmes voltam a leendő, halló férjembe. 

Nekem soha nem voltak nagy álmaim, de ha lettek volna is, a félelmeim korlátozták volna őket. Féltem, hogy a siketségem miatt semmire sem vagyok képes, semmire sem vagyok elég jó. Borzasztóan alulértékeltem magam. Az egyetemen egyéni magyar szakra jártam, és itt kitérnék ismét a csodás emberekre. Mind gimnáziumban, mind egyetemen szinte az első nap találkoztam azokkal, akik a következő négy-öt évben végigsegítettek az utamon. Mindenről tájékoztattak, másolhattam a jegyzeteiket, hallottak helyettem.

Az egyetemi évek alatt beiratkoztam egy tanfolyamra, ahol nyomdai előkészítést tanultunk, és ekkor rájöttem, mivel akarok foglalkozni a továbbiakban: könyvekkel. Mindig is imádtam olvasni, a szövegértésem átlagon felüli, tanulok nyelvészetet, stilisztikát, és egy könyv esetében egyszerre csak egy emberrel kell kommunikálnom: a szerzővel. Több, mint húsz éve vagyok a szakmában, ami mellé most kaptam egy újabb lehetőséget, amiért minden porcikámmal tenni szeretnék és ha úgy alakul, tenni is fogok. A Magyar Cochleáris Implantáltak Egyesületén belül szeretnék összekovácsolni egy olyan csapatot, amely a felnőtt implantáltakkal és az ő rehabilitációjukkal foglalkozik, valamint egy olyan edukációs kampányt szeretnénk elindítani, amin keresztül minél több szakemberhez és hallássérült emberhez juthat majd el a hír, hogy létezik megoldás a hallásvesztett embereknek egy jobb és teljesebb élethez. 

Negyvennyolc évnyi siket élet után kaptam a jobb fülemre a cochleáris implantátumot a Cochlear cég Kanso készülékét. Addig, a hallókészülékemmel évtizedekig csak zajokat hallottam, szájról olvastam, de nem volt értő hallásom. Nyilván felmerül a kérdés, hogy miért vártam eddig. Ez részben az én hibám, mert elhittem egy diagnózist, amit még fiatalon kaptam, miszerint nem vagyok alkalmas az implantátumra. Másrészt az évek alatt a Budai Hallásgondozóban, ahova mindig is tartoztam, sohasem ajánlották, hogy lehet újra meg kellene nézni ezt a bizonyos másik opciót is… Végül egy mindig optimista gyerekkori barátnőmmel elmentünk a budapesti Cochlear Tudásközpontba, ahol alapos, segítőkész tájékoztatást kaptam, és rögtön időpontot is egyeztettünk kivizsgálásra Szegedre, és csodák csodájára kiderült, nagyon is alkalmas vagyok az implantátumra. Két hónapon belül meg is történt a beavatkozás, Prof. Dr. Rovó László és csapata zseniális munkát végzett, a műtét minden komplikáció nélkül lezajlott, és egy hónap múlva aktiváltak. Attól a pillanattól kezdve egy másik dimenzióban élek, minden kis zaj szép, lassan értelmet kap, és én már nem vagyok ugyanaz az ember, mint a műtét előtt. Addigra már sok problémán, traumán átestem, de az implantátumnak köszönhetően kiteljesedtem, önmagammá váltam. Immár hét éve tart ez a folyamatos csoda, ami életem minden részét megkönnyíti, már nem vagyok kiszolgáltatott, lassan elhiszem, hogy bármi jön a jövőben, megbirkózom vele.

Nem tudok az implantátumra rosszat mondani, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, hogy míg a gyerekek kapnak rehabilitációt, addig a felnőttek nem. A műtét után sok mindent magamtól tanultam meg, pl. bizonyos hangok felismerését, számomra furcsa zajoknak kerestem az okát, hogy aztán másodjára már pontosan be tudjam azonosítani, mi az. Például amikor a kutya lefetyelte a vizet, hosszú percekig nem értettem, mi ez az éktelen zaj. Ma már azt is megmondom, épp melyik kutyám iszik. Elképesztő élmény volt felismerni az agyam új képességeit. A felépülésem során aztán logopédus és pszichológus segítségét is igénybe vettem, innen tudom, mennyire fontos is ez a fajta személyre szabott segítség.

A rehabilitáció legnehezebb és legfelemelőbb élménye volt számomra, amikor azt mondta Kati, aki a logopédusom és pszichológusom is volt egyben, hogy: „na, akkor ennyit a szájról olvasásról, beszélgessünk úgy, hogy nem nézel ide és csak a füledre hagyatkozol!”. Amikor ez sikerült, kinyílt a világ, elkezdtem telefonálni is, és az hatalmas élmény volt, amikor megtapasztalhattam egy másoknak teljesen természetes, hétköznapi cselekedetet is, hogy mit is jelent bármikor beszélni a külföldön élő fiammal… Szabaddá váltam. Az a Juli, aki egykor önmagát siratta azon a bizonyos osztálykiránduláson, többé nem létezik. A szívemre ölelem a világot, a holnapot és hatalmas örömmel beszélgetek bárkivel, akit az utamba sodor az élet… 

A történetet Lantos Júlia emlékei alapján, írta Kosztin Emese.