Nehezen dönt az ember, ha az a kérdés, hogy rászánja-e magát egy műtétre. Még komolyabb a felelősség, ha gyermekéről van szó. Kőszegi Kincső szülei mégsem gondolkodtak sokáig: a legjobbat akarták a lányuknak.

A ma tizenöt éves Kőszegi Kincső koraszülöttként érkezett a világra. Mint a hozzá hasonló csecsemőket, őt is különös gondossággal vizsgálták a születést követően a kórházban, többek között a hallását tekintve is. Az otoakusztikus emissziós szűrővizsgálaton kétszer is rossz eredmény született, a harmadikra viszont nem került sor a kislány megbetegedései miatt. Pedig ezt már audiológiai és fül-orr-gégészeti vizsgálat követte volna, ami fényt deríthetett volna a tényre, hogy Kincső nem hall. Így azonban nyolc hónapos is elmúlt a kislány, amikor szülei gyanakodni kezdtek, mondván, valami nincs rendben. „Nem reagált a zajokra, a testvére hangoskodása mellett is békésen aludt” – meséli édesanyja, Kőszeginé Nagy Sarolta, aki akkor még inkább örült ennek a nyugalomnak: „Az ember valahogy ösztönösen elhessegeti a gondolatot, hogy baj van a gyerekével. Mivel látható, fizikai jele nem volt, könnyen ringattuk magunkat abba a hitbe, hogy minden rendben – magyarázza. „Az azért egy idő után nekünk is feltűnt, hogy amikor koncerten voltunk, Kincső testvére sírva fakadt a hangos zenétől, de ő meg sem rezzent.”

Amikor Sarolta próbaképpen leejtett egy lábost Kincső háta mögött, és a kislány nem reagált, akkor már ő is aggódni kezdett. Végül egyéves lett, mire sor került a Heim Pál Gyermekkórházban egy BERA-vizsgálatra. A gyanú beigazolódott: Kincső hallása nem működött megfelelően.

A kislány pár héten belül hallókészüléket kapott, és mellé elkezdték a szurdopedagógia fejlesztést is. A szakember több, mint egy évig foglalkozott Kincsővel és bár ez alatt az idő alatt több hallókészüléket is kipróbáltak, jelentős eredmény nem látszott. „Kincső nagyon jól kompenzált – meséli az édesanya. – Gyakran „átverte” a hallásvizsgálatokat és beállításokat végzőket, akik így azt hitték, hogy jól hall a gyerek. Valójában a pillarezdüléseikből olvasta le a megfejtést.” Végül a velük foglalkozó szurdopedagógus jelezte, hogy a legmodernebb, legerősebb hallókészülék használata mellett sem indult meg Kincső beszédfejlődése, más utat kell keresni. Ő említette, hogy létezik egy másfajta technológia, a cochleáris implantátum, ami megoldást jelenthet a kislány számára.

Szülei belekapaszkodtak ebbe a lehetőségbe. „Azt láttam, hogy egyszerűen nem fejlődik a gyerekem – meséli az édesanya. – Én pedig nem bírtam elviselni azt, hogy nem tudom, miért sír. Hogy éhes, szomjas vagy pelenkát kéne cserélni… nem volt érthető kommunikáció kettőnk között.” Mikor Kincső kétéves lett, sor kerülhetett egy ASSR-vizsgálatra, melyen 110 decibelnél sem volt reakció, kimondták, a kislány siket. Azt mesélik, nem estek kétségbe. „Úgy éreztük, ez egy megoldható probléma. Még átfutott az agyunkon, hogy megtanítsuk neki a szájról olvasást vagy a jelnyelvet, de végül elvetettük. Attól tartottunk, sosem fog hallani, ha más technikákkal kezd kommunikálni.”

A szülők pozitív hozzáállásában sokat számított, hogy megismerkedtek a MACIE (Magyar Cochleáris Implantáltak Egyesülete) tagjaival, vagyis azokkal a gyerekekkel és felnőttekkel, akik ilyen beültetett hallásjavító eszközzel élnek. Ezek hatására gyorsan döntöttek a műtét mellett.

Kincső két és féléves volt, amikor megműtötték – ekkor csak az egyik oldalra kapott implantátumot. Ez akkoriban gyors eredménynek számított, és annak volt köszönhető, hogy a szülők időben érzékelték, a hallókészülék kevés lesz a lányuknak. „Utána olvastunk, kérdeztünk, voltak előttünk jó példák az egyesületben” – mesélik. – Ők tapasztalatokkal, tanácsokkal is elláttak az ügyben, hogy ki hogyan vészelte át a műtétet.”

A folyamat a döntéstől kezdve gördülékenyen zajlott. Az operációhoz először is megállapították Kincső alkalmasságát, majd ellenőrizték, hogy megkapta a szükséges oltásokat. „Emlékszem, akkoriban még költöztünk is, szóval izgalmas ősz volt” – meséli Kincső édesanyja, aki végig (egy hetet) a lányával lehetett a szegedi klinikán, ahol beültetés történt. Előtte „megműtöttek” egy plüssmacit otthon, a konyhaasztalon, a kisállat kartonból kivágott külső egységet is kapott, hogy Kincső bátrabban vágjon bele a kalandba.

A műtét után egy hónap telt el a külső egység aktiválásáig. Az első eredmények már a kórházban, a bekapcsoláskor érzékelhetőek voltak: Kincső felkapta a fejét a hangokra, és az irányukba fordult. Nemsoká az első szót is kimondta, mármint amit ő alkotott: „áII”, vagyis párizsi. Ez volt a kedvenc étele. Már a harmadik napon felfigyelt a mikrosütő figyelmeztető csengetésére is. „Nagyon jó volt látni ezt” – mondja az édesanya.

Az első szótól az összetett mondatokig persze sok idő eltelt, de nagy sikernek számított, hogy Kincső négyévesen beérte társait, és óvodába mehetett. Ma pedig, iskolás nagylányként azt mondja, semmiben nem különbözik a kortársaitól. „Nem tudok olyat mondani, amiben más lennék” – fogalmaz, bár édesanyja pontosít: „Van némi elmaradása spontán írott szöveg, szókincs, hosszú írás értelmezése és elvont fogalmak megértése terén. Ugyanakkor az iskolai eredményei jók.”

Olyannyira, hogy Kincsőt már gimnáziumba is felvették. Emellett olvas, fest, rajzol és lovagol. Tanítót annak idején hang és artikuláció alapján választottak: a mélyebb hangú és lassabban beszélő tanítónő lett a nyerő. Az évek során annyira természetessé vált a készülék használata, hogy a lovaglás-trénernek el is felejtették megemlíteni.

Kincső semmilyen hátrányt nem érez, különösen, mióta az orvosok elvégezték a másik oldali műtétet is. Így háttérzajban javult a kislány beszédértése. „Végiggondoltuk, hogy ha a funkcionáló oldallal bármi történik, nincs alternatíva. Úgyhogy kértük a másik oldali műtétet is” – magyarázza Sarolta.

Egy ilyen kamaszlánynak persze az sem mindegy, hogy az implantátum külső része hogyan néz ki, mennyire látszik. „Mi egy barna modellt választottunk, így ha ráfésüli a haját, nem is lehet észrevenni” – mondja erről az édesanya. És bár lánya azt meséli, kisebb korában kapott rosszindulatú megjegyzéseket, mindketten úgy gondolják, ez készülék nélkül is előfordulhatott volna. „El kell fogadni, hogy van a kütyü” – szögezi le Sarolta. „Persze elfelejteni nem lehet, hiszen oda kell figyelni az akkumulátor töltésére, a szállítódobozra vagy arra, hogy tegyük rá a vízálló borítást, ha mondjuk, strandolna a gyerek. Ezeket betartva teljes életet élhet Kincső, pont úgy telnek a mindennapjai, mint kortársainak.”

A MACIE-vel már nem olyan élénk a kapcsolat, mint egykor, de ez tulajdonképpen jó jel: nincs szükségük a támaszra. Sőt, ma már ők nyújtanak segítséget másoknak. „Ha olyan kérdés adódik, amin mi már átmentünk, örömmel osztjuk meg saját tapasztalatainkat” – magyarázza Sarolta. Ha valaki tanácsot kér tőle, hogy az implantátum mellett döntsön-e, azonnal válaszol: „Nem tudok ellenérvet mondani. Úgyhogy csak annyit szoktam tanácsolni, hogy igen, vágjatok bele!”