Klimon Istvánnak (63) több, mint húszéves tapasztalata van a cochleáris implantátummal. Egy fiatalkori hallásvesztés miatt került sor nála a beültetésre, aminek eredményéről mindig szívesen beszél. „Ha csak kicsit is segíthetek valakinek a döntésben, már megérte” – véli.

István alig volt harminchárom éves, amikor meglepődve vette észre, hogy már nem hall úgy, mint régen. Mivel időnként migrénes fejfájása volt, ami akkor fülzúgással is járt, arra gyanakodott, hogy az egyik ilyen roham után maradt vissza ez a tünet. „Idegesített, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget – meséli. – Csak aztán évről-évre rosszabb lett az állapot. Ha telefonon beszéltem, a jobb fülemen már alig hallottam valamit, ha áttettem a mobilt a balra, valamivel jobb volt a helyzet.

Ezt István már komolyan vette, és jelentkezett orvosi kivizsgálásra. Kiderítették, hogy valóban maradandó halláscsökkenés áll fenn nála, mégpedig mindkét fülben, hasonló státusszal. Természetesen az okokat is kutatták, de nem igazán találtak magyarázatot a dologra. A hallószerv is ép volt, egyéb kísérő tünetet sem fedeztek fel. „Végeztek nálam MRI-vizsgálatot, CT-t, agyér-festést, sőt, még szteroidos kezelést is kaptam, mégsem javult semmit a hallásom, sőt, még rosszabb lett.” Végül hallójárati hallókészülék lett a megoldás – akkor még legalábbis úgy gondolták, ez elegendő segítséget nyújt majd. „A jobb fülemre írták fel, és évente kellett cserélni” – mondja István, aki egy budapesti laborba járt emiatt. Egy ott dolgozó hölgynek említette meg friss felfedezését, amiről az interneten olvasott: már létezik belső fülbe ültethető cochleáris implantátum, ami a hallás természetes folyamatát imitálja. Ám az illető nem volt lelkes, úgy gondolta, az agyunkat csak végszükség esetén szabad „bolygatni”. „Elfogadtam, amit mondott, noha akkor már annyira rossz volt a hallásom, hogy készülékkel is szájról olvastam – mondja István. – Ha valaki nem szépen artikulált vagy szakállat, bajszot viselt, akkor gyakorlatilag szinte semmit nem értettem.” Vagyis kiderült: a hallókészülék nem elégséges megoldás az ő állapotában.

Lelki válságban

Amikor valakit a hallásproblémája elszigetel a külvilágtól, akkor sokszor óhatatlanul elindul egy lelki folyamat is. Lehangoltság, depresszió alakulhat ki, és nem ritka, hogy az illető bezárkózik. Istvánnal is ez történt.

„Saját magamat szorítottam ki a normális életből. A kereskedelemben dolgozom, ott muszáj volt partnerekkel érintkeznem, de mivel a beszélgetés komoly problémát okozott, a munkán kívül alig-alig mentem társaságba. A legjobb barátaimmal is inkább írásban kommunikáltam. Gyötrelem volt az az időszak…” – meséli.

Így végül elszánta magát egy kivizsgálásra, hogy megtudja, egyáltalán alkalmas-e arra, hogy cochleáris implantátumot kapjon. A Szegedi Klinikára került, ahol elmondták neki, hogy fül mögötti hallókészülékkel talán még el tud érni valamivel jobb eredményt az akkorinál, de lényegi áttörés nem lesz. Így a beültetést javasolták számára, és szerencsére alkalmasnak is találták rá a vizsgálati eredmények alapján.

„Te, én hallom, amit mondasz”

„Hamar megvolt az altatásban végzett műtét, és mondhatom, igen gyors volt a felépülés is; egy hetet sem kellett a klinikán töltenem” – meséli István, akinél az első visszaigazolások is gyorsan jöttek. – „A műtét után eltelt négy hét, míg sor került a beszédprocesszor bekapcsolására. Már ott, a kórházban megvolt az első pozitív élményem. Az egyik munkatárs szólt hozzám, és pontosan értettem, amit mondott. Igaz, furcsa volt, hogy a nagydarab ember cérnavékony hangon beszél, persze csak én hallottam olyannak – még nem állították be a külső egységet. De nagy öröm volt, hogy a készülék működik! A következő felismerés az autóban ért, amikor a feleségem vitt haza. Korábban megszoktam, hogy kocsiban semmit nem értek abból, amit a mellettem ülő beszél, de most semmilyen probléma nem volt ezzel. Ráadásul az implantátumot a jobb fülemre kaptam, tehát a vezető ülésen a feleségem pont a másik oldalról beszélt hozzám. „Te, én hallom, amit mondasz” – emlékszem, ezt mondtam a feleségemnek csodálkozva.”

Ekkor még persze szokatlan volt viselni a készüléket, István egy ideig például nem merte felvenni a telefont. Aztán egy jó ismerősével ezt is kipróbálta, és örömmel látta, hogy a telefonbeszélgetés is megy. Még néhány napig otthon maradt, de aztán gond nélkül állt vissza a munkába. „Szépen végigment ez a folyamat, és azóta is használom” – mondja az implantról. Két nagy célja volt arra az esetre, ha megjavul a hallása: megtanul motorozni és angolul. „Az előbbi már megy, az utóbbit még gyakorlom” – számol be az eredményekről nevetve. „Írásban már egész tűrhető az angolom, élőbeszédben persze nehezebb. De sikernek könyvelem el már azt is, hogy egyáltalán előre léptem a nyelvtanulásban és eredményesnek mondható a folyamat.”

Kérdezem, hogy a korábbi negatív hangok ellenére miért döntött a beavatkozás mellett. „Úgy éreztem, nincs vesztenivalóm, – magyarázza – a hallásomra már hallókészülékkel sem támaszkodhattam addigra. Úgyhogy el voltam szánva rá, még csak aggódás sem volt bennem. Nem is akartam gondolni arra, hogy netán nem fog sikerülni.”

Új emberek, új élmények

Mint azóta látjuk, a választott technológia bevált. Ma már István nem csak akkor érti az embereket, ha szemben állnak vele. „Lépésről lépésre lett egyre jobb a hallásom és a beszédértésem, és ma már nagyjából azt hallom, amit bárki más. Még a zenét is tudom élvezni, bár inkább régebbiekkel próbálkozom, olyanokkal, amiket ismerek, ezért az agyam képes kiegészíteni a hangokat.”

A jó eredményhez az is szükséges, hogy István rendszeresen járjon a finomhangolásokra, vagyis azokra az alkalmakra, amikor a beszédprocesszor működését hozzáigazítják az aktuális állapotához. Mint mondja, nincs két egyforma beállítás, még attól is függ, hogy mennyire fáradt, hogyan érkezik a klinikára.

Összességében azt mondja, nagyon jó döntés volt, hogy annak idején kérte az implantátumot. „Meg kell szokni az elején, és érdemes tisztában lenni a magunk és a készülék korlátaival is. Nekünk jelentősebb nehezítés zajos környezetből csendesbe érkezni vagy fordítva. Szokták mondani, hogy halkan beszélek, mert én valahogy mindig hangosabban hallom magam. Szinte el sem hiszik, ha leveszem a készüléket, gyakorlatilag siket vagyok. És tudom azt is, hogy hiába mennék el meghallgatni egy vonósnégyest, nem ugyanaz egy ilyen élmény, mint egykor volt. De ezt el kell fogadni, és annak kell örülni, milyen sokat segít a készülék, mennyire képes megközelíteni azt, ami elveszett – sokkal inkább, mint egy hallókészülék.”

István örül annak, hogy zavartalanul tudta folytatni a munkáját, és – ahogy ő fogalmaz – nem kell elmennie zacskót ragasztani csak azért, mert nem tud kommunikálni. De az emberi kapcsolatai is jelentősen javultak: „Emlékszem, milyen rossz volt annak idején, amikor mindkét lányom tőlem távol tanult, és nem tudtam tartani a kapcsolatot velük. Mivel a telefonálás nem nagyon ment, csak akkor tudtunk beszélgetni, amikor otthon voltak, és ez bizony nem tett jót a viszonyunknak.”

Azóta ez is rendeződött, és István nemhogy társaságba jár, de maga is szervez összejöveteleket, amiken előadásokat is tart. „Nagy szenvedélyem a borkultúra – ilyen jellegű tematikus esteket szoktam tartani, ami körül már egy egészen új társaság is kialakult.”

A külső egységek cseréjét az állam 6 évente finanszírozza, így a beültetés óta István már a harmadik készüléket hordja. Azt mondja, nemrég látott egy még modernebb darabot, lehet, nemsokára azt is kipróbálja. Már az sem foglalkoztatja, hogy annak idején vajon mi vezetett a hallása romlásához. Pedig ez is kiderülni látszik: nagy valószínűséggel nem a migrén, inkább egy kullancscsípés következtében kialakult Lyme-kór okozhatta a kellemetlen tünetet. Ez azonban szerencsére a múlté, és István újra teljesnek érzi az életét. „Néha meg is feledkezem az implantátumról, annyira a részemmé vált.”