Egy lehengerlő édesanya, tele energiával, elszántsággal és szeretettel, akinek a fia hallássérüléssel született és akik ketten a világ ellen négy és fél évig járták a kórházakat, hogy segítséget kapjanak. A Cochlear Tudásközpont jelentette számukra a megváltást, az utat, amit egy soha fel nem adó típusú édesanya éveken át keresett. Gál Gabriella és fia, Norbi története.

A fiam, Norbi négy és fél éves koráig semmit sem hallott, ezért úgy gondoltam, ha már nem hallhatja a világot, legalább lássa. Így lettünk nagy kirándulók és természetjárók. Norbi legkedvesebb hangjai a világon a természet hangjai, a madárcsicsergés, a vízcsobogás, a fák leveleinek széljátéka. Az első cochleáris implantátum beültetése után, ki is mondta az első szavát, ami az eső volt.

A műtét után egy hónappal azt mondták, hogy eleinte csak egy órát legyen fenn az implantátum, majd fokozatosan szoktassuk az egyre több, hosszabb viseléséhez, én viszont sose felejtem, hogy ő már az első nap azt akarta, hogy egész nap rajta lehessen a készülék. Nem akarta levenni, míg a hallókészüléket állandóan kitépte a füléből. Emlékszem, esténként az éjjeliszekrényére tettem a beszédprocesszort, és neki már az első reggel, ahogy felkelt az volt az első, hogy négy és fél évesen mutogatott rá az implantátumra, hogy tegyük fel, pedig akkor még csak minimális hangokat halhatott. 

Norbi hallássérüléssel született, de mivel nem volt stimulálva a hallása, folyamatosan romlott. Az összes létező helyre elvittem, hogy segítsenek. Volt, ahol a főorvos asszony a szemembe nézve azt mondta, „anyuka már ne is haragudjon, de ön egy hülye, ne akarjon rosszat a gyerekének, ne akarja bebeszélni a fiába, hogy nem hall, ez a gyerek nem azért nem figyel a hangokra, mert süket, hanem mert annyira elmerül a játékban…” Majd fogtam egy köteg kulcscsomót és a földhöz vágtam, mindenki összerezzent, kivéve Norbit.

Valahol azt mondták, egész jó a hallása, míg máshol azt, hogy vegyük ki a manduláját, mert biztos gyulladás okozza a hallásvesztést, a legfájóbb pedig az volt, amikor azzal szembesítettek, hogy autista és emiatt zárja ki a hangokat. De én nem láttam rajta semmilyen autisztikus tünetet. Nem értettem, hogy nem vehettem észre ennyi éven keresztül. Összeomlottam. De én az a típus vagyok, aki három napig belehal, de negyedik nap feláll és újrakezdi. A fiam a legfontosabb, ő az, akiért az életemet is odaadnám. Édesanyámat tizenöt évesen vesztettem el, így nekem Norbi az egyetlen és legközelebbi kapcsolatom. Úgy harcoltam érte, mint egy anyatigris, aki nem ismer lehetetlent, és nem azért, mert siketen nem tudtam szeretni, nagyon is tudtam, de mindent meg akartam tenni érte, amit megtehetek, hogy később nélkülem is teljes életet élhessen. Huszonöt darab spirálfüzetet írtam és rajzoltam tele, hogy tanítsam őt, hogy vizuálisan nyissam neki a világot, fehér filctollal rajzoltam a parkettára, kivágtam neki a rajzokat, gyurmából várost építettem, közös nyelvet találtunk ki és boldogok voltunk. Rajzolva tanítottam meg neki, hogy nem szabad a piros lámpánál átfutni, kilépni az útra, hogy nézzen körül és egyszer láttam, hogy míg a halló gyerekek átfutnak, ő vár és betartja, amit tanítottam neki.

Négy és fél évig jártam folyamatosan Budapest legjobb kórházait és gyermekorvosait. Már három éve volt hallókészüléke Norbinak, amikor a legújabb verziónál tartottunk és már éreztem, hogy hiába ide bármilyen technikai újdonság, nem lesz jó, és néma marad a gyerekem. Akkor kérdeztem meg századszorra, hogy egyszerűen nem létezik, hogy ne létezzen másik opció. Akkor azt mondták nekem, hogy „de van másik megoldás is, de ne akarja, mert le fog bénulni a gyerek.” Mégis utánakerestem ennek a „borzalmas” lehetőségnek és megtudtam, hogy a műtét során nem érintenek olyan idegpályát, ami bénulást okozhat. Az első olyan segítség, ami tényleg segítség volt, ahol, ha három órán keresztül kérdeztem, három órán keresztül válaszoltak, az a Cochlear Tudásközpontban volt. Elirányítottak, tájékoztattak és biztattak. Ott ért az egyik legmeghatározóbb élményem, amikor is a váróban ülve egy már műtött, kétoldali implantátummal rendelkező kilenc éves tündérien bájos kislány azt mondta, miközben látta, hogy Norbi folyton kiveszi a hallókészülékét: „ne erőltesd, nem jó neki, majd az implantátummal más lesz.” A kislány olyan gyönyörűen beszélt, mint bármelyik másik felnőtt, halló ember. Fogtam, kivettem Norbi füléből a hallókészüléket és a táskámba tettem. Éreztem, hogy ott akkor, a négy éves kálvária után, megérkeztünk arra az útra, amit ennyi éven át kerestem. 

A második implant beültetésénél hat évesen csináltak egy genetikai vizsgálatot, ahol kiderült hogy apai ágról hozhatja a hallásvesztésre hajlamosító tényezőt, de egyébként a családban senkinek, soha nem volt hallásvesztése. Norbi hat évesen kapta meg a második készüléket a jobb fülére, akkor kezdtem el tudni a fiammal beszélgetni. Az első után is mondott már szavakat, de mondatokat nem, majd a második cochleáris implantátum után egy nyári éjjel a nyitott ablaknál azt mondta mosolyogva: “Anyu, annyira hangosak a tücskök, mikor hagyják abba?” – és én határtalanul boldog voltam, hogy hallja őket. 

Norbi a Dr. Török Béla Óvoda, és Általános Iskolába járt, amit kifejezetten hallássérült gyerekek számára hoztak létre, ahol egész nap szurdopedagógus fejleszti őket öt-hat fős csoportokban. Tavaly, tizenhárom évesen viszont a kétoldali implantátumnak köszönhetően átkerült egy integrált iskolába, harminc fős osztályba, ahova csodálatosan beilleszkedett. A gyerekektől soha nem kaptunk negatív élményt, csúfolódást. Egyetlen fájó emlékem, amikor egy játszótéren két kislány odaszaladt Norbihoz, majd jött utánuk az anyukájuk, aki rászólt a lányaira: „vele nem játszhattok, mert ez a kisfiú süket.” A gyerekek kíváncsiak, elfogadóak, nem kirekesztőek, ezt a felnőttek nevelik beléjük. 

Én hamar elengedtem a miértek kérdezgetését, hogy miért pont velünk történik mindez, hogy miért kapom a sorstól ezt a kihívást. A Dr. Török Béla iskolában volt egy rendezvény, ahol nemrég műtött gyerekek és szüleik találkozhattak, egy úgynevezett tapasztalatcserére. Kérdezgettek minket, és mellettem ült egy édesanya, egy rendkívül bájos, szőke fürtös, kétoldali implantátummal halló kislánnyal, és egyszercsak odafordult felém: „hogy tudsz te ilyen mosolyogva beszélni erről? Az én kislányomat mindenhonnan kinézik.” Láttam rajta a fájdalmat, és, hogy ez a gyereknek is rossz, hogy az anyja képtelen túllépni a miérteken. Éles tükör volt nekem ez a pillanat. Elhatároztam, hogy én nem leszek ilyen, nem akarom, hogy a gyerekem egy percig is azt érezze, neheztelek rá valami olyan miatt, amiről egyikünk sem tehet, elfogadtam, hogy ez a mi történetünk, és kihozzuk belőle a legjobbat.

Egy halló gyereknél nem is tudja a szülő, hogy milyen könnyű az, hogy csak kiszól a konyhából, „gyere, mert kész a vacsora”, én ilyenkor mindig bementem és elmutogattam, mit is szeretnék mondani. Ma viszont már én is boldogan kiabálok ki a konyhából, és ő már jön is – ezt az apróságot is úgy szeretem és olyan hálás vagyok érte.

• A történetet Gál Gabriella és fia, Norbi emlékei alapján, írta Kosztin Emese. –