Nagyné Heidenwolf Erzsébet 1983-ban végzett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, a főiskola befejezése óta ugyanazon a munkahelyen dolgozik – 1996-tól utazó gyógypedagógusként. Pályája során sok területen szerzett tapasztalatot, rengeteg gyermek életét segítette, kísérte hosszú éveken át, fejlesztve őket és saját magát is. Célja a kezdetektől fogva változatlan: hallani és beszélni tanítani, minél hatékonyabban.

Közel 40 évet nehéz néhány mondatba belesűríteni, most mégis erre kérem. Melyek voltak meghatározó momentumok szakmai tevékenysége során?

1983-ban speciális intézményben hallássérült osztályban kezdtem gyógypedagógusi, szurdopedagógusi munkámat. 1996-tól vagyok utazótanár, abban az időben ez még ritkaságnak számított. Hallássérült gyermekek integrált ellátása, és korai fejlesztés volt a munkám. Ezekben az években kolléganőmmel közösen alakítottuk ki az integrált ellátás rendszerét régiónkban. Szolgáltatásokat fejlesztettünk szülők és befogadó pedagógusok számára. Számos pályázati projektben dolgoztam, mindegyikben az volt a cél, hogy segítsük a hallássérült gyermekek fejlődését, integrációját. A 2000-es évek elején újdonságnak számított a hallókészülék- és az implantgondozás is, a szülők támogatása ezen az úton.

Érezni, hogy a sokrétű feladatok között igazi kedvence a hallásfejlesztés. Mi az, amitől „bele lehet szeretni” ebbe a munkába, amitől az több lesz, mint munka?

Számomra az a legszebb, hogy valakit, aki mondjuk teljesen siket, én taníthatok meg beszélni. Mindig is arra vágytam, hogy akár születéstől fogva foglalkozhassam a gyerekekkel. Emlékszem, pályám kezdetén, volt egy siket kisfiú az intézményemben, akinek az édesanyja fantasztikus eredményeket ért el, ami engem rendkívüli módon motivált. Pedig azért az eleje, amikor kikerültem a főiskoláról, nem volt egyszerű. Volt egy visszatérő álmom, ahogyan beszélgetek a gyerekekkel… csak hát ez elején bizony elég nehezen értettük meg egymást. Igazi áttörést ezen a téren a cochlearis implantáció hozott, és ma már egyre több tanítványom van, aki szépen kommunikál. Jó érzés, hogy valamit elkezdesz, és végig tudod vinni.
Persze ahány gyerek, annyiféle körülmény, tényező… milyen korán kerül be a rendszerbe, mikor kap hallókészüléket majd implantátumot, milyen súlyos a sérülése, mennyire összetett a probléma. Ha nincs társuló fogyatékosság, akkor elég jók az esélyek, persze kell hozzá támogató szülői környezet is. Nekik mindig többet kell vállalni, mint egy átlagos szülőnek még akkor is, ha ma már nagyon korszerű hallókészülékek és implantátumok vannak. De talán mi is kellünk a sikerhez, gyógypedagógusok, szurdopedagógusok, akik akkor is beszélünk a szülővel, ha este vagy hétvégén hív fel minket. Volt egy tanárunk a főiskolán, ő azt mondta, az a jó szurdopedagógus, aki még rántáskeverés közben is azon gondolkodik, hogyan taníthatná meg beszélni hallássérült tanítványát….

Említette a szülő szerepét. Gondolom, mindenki megteszi, ami csak telik tőle…

Igen, ez természetes, csakhogy első pillanatban még nem is igen tudják, mit kellene tenniük. Ezért fontos, hogy jól tudjuk támogatni a szülőt. Egy trauma után vannak, szó szerint gyászolnak. Én sokat hibáztam ebben, esetenként túl sok mindent rájuk zúdítottam az elején. Ma már azt mondom, fokozatosan kell megosztani velük a tudnivalókat, ráadásul mindenkinek mások a lehetőségei, más nyelvi közegből érkezik. Mi ettől még ugyanúgy dolgozunk egy hátrányos helyzetű családdal, mint a hatdiplomás szülőkkel.

Emlékszik még az első implantos esetetekre?

Természetesen. 1998-ban volt az első implantált tanítványom. Épp egy továbbképzésen voltam, amikor felhívott a szülő, hogy a jövő héten implantálni fogják a gyermekét. Nem is értettem az egészet. Annyit tudtam az akkor újnak számító eljárásról, hogy a gyerek valamiféle morzejeleket fog hallani, amik kódolásához nagyon okosnak kell lenni. Az én tanítványom pedig csak kétéves volt akkor, elmaradva a mozgásfejlődésben, a beszéd sem indult meg nála, hallókészüléket hordott. A szülő lobogtatott egy újságcikket, én meg arra gondoltam, ugyan már, felejtsék el ezt, csak szépen dolgozzunk tovább! Szívem szerint azt mondtam volna, ehhez nem fogok asszisztálni. Persze nemsoká már egész másként gondoltam. Először csak egy beállításra mentem el érdeklődőként Szegedre. A kollégák nagyon segítőkészen fogadtak, később a klinikai csapata is eljött hozzánk, Kaposvárra. Szülőklubunkon bemutatkozott az egész team, beszéltek a cochlearis implatációs műtétről, nem csak orvosi szempontokat bemutatva. Sokan ekkor ismerkedtek meg a cochlearis implantációval, s többen hamarosan bele is vágtak a műtétbe. Szakmailag már volt némi felkészültségünk, hisz a korai fejlesztésnél is működött audiológia, ahogyan az implanttal is tudtuk követni a gyerek hallásfejlődését. Később az egész országból dolgozott együtt egy csapat kolléga CI témában, sokat tanultunk egymástól. Mindannyiunknak meg kellett tanulni, mit jelent az, hogy a „hallásra dolgozunk”. A súlyos hallássérült, hallókészülékes gyerekeknél ez nem ment, de itt együtt tanulhattuk a gyerekkel, szülőkkel az implantációs és (re)habilitációs folyamatot.

Ma milyen szempontok alapján látja esélyesnek vagy sem a sikeres implantációt?

Az implantáció sikere sok összetevőn múlik, alapvetően is érdemes külön kezelni bizonyos eseteket. A fejlesztések mellett audiológián is dolgozom, és gyakran diagnosztizálunk veleszületetten súlyos hallássérült gyerekeket, náluk szinte egyértelmű a helyzet, s ma már a szülők is a közösségi tereken keresztül pl. gyorsan tájékozódnak. A hallásromlás más kategória, nagyon résen kell lennünk, hogy időben felfigyeljünk rá. Olyankor nagy a dilemma, hogy kell-e a beavatkozás, mert a gyermek már viszonylag jól beszél, de tudom, hogy sokat olvas szájról. Ha a szülő azt szeretné, hogy integráltan tanuljon tovább, akkor jelentősen kell támaszkodni a hallására, hiszen egy húszfős osztályban nincs mindig lehetőség szájról olvasni. Ha ezeket mind átbeszéljük, a szülők általában elfogadják ezt a megoldást, és megtörténik az implantáció. A harmadik kategória az, amikor a gyerek viszonylag szépen fejlődik hallókészülékkel, mi viszont a hangján, a kommunikációs lehetőségein látjuk, hogy ez a sok-sok szülői munka eredménye. Itt néha tényleg próbáljuk meggyőzni a szülőt, hogy szükséges lenne az implant, mert évek múltán nehéz lesz ezt az erőfeszítést fenntartani, az iskolában esetleg jönnek a problémák, amikor a gyermek a képességei alatt teljesít, mert nem hall megfelelően.

Melyek a legnehezebb helyzetek? Mi jelenti a legnagyobb kihívást?

Talán az egyik legtöbb körültekintést és munkát igénylő eset, amikor a családtagok eltérő véleményen vannak. Volt egy tanítványom, ahol az egyik nagyszülő mást szeretett volna, mint a szülők, a végén beleegyeztek az implantációba, és az illető ma már a társainak is ajánlja ezt az utat.
Azt gondolom, a szakmánk legnagyobb szépsége, hogy nincs két egyforma gyermek. Mindenkinél meg kell találni azt a fogást, amivel épp ő fejleszthető. És ezt nem lehet könyvekből megtanulni. Tegyük hozzá: az is sikertörténet, ha valaki „csak” jól megtanul kommunikálni, és mondjuk, szakmát tanul. Végülis az implanttal ez az elsődleges cél: boldoguljon integráltan is. Amióta létezik a cochlearis implantáció a lehetősége, sokkal több gyerek tanulja meg a hangzó beszédet, aminek a birtokában sokkal könnyebb lesz az élete, több a lehetősége.

Újfent visszatértünk a hangzó beszéd elsajátításának fontosságához. Valóban nagy öröm lehet a gyermekek fejlődését az első hangoktól követni.

Akárhány éve dolgozom is a szakmában, még ennyi idő után is teljesen odavagyok, amikor a foglalkozáson a gyerek észreveszi mondjuk azt, hogy valaki közeledik a folyosón. Ha korán kapnak implantot, és nincs egyéb hátrány, akkor képesek követni a természetes fejlődést, azt a kis lemaradásukat pillanatok alatt behozzák. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy kellek-e én ide egyáltalán…
Aztán rájövök, hogy sokszor nem is a gyereknek kellek, hanem a szülőnek, nekik van szükségük – akár lelki – támogatásra. Hiszen sokszor elfogy a türelmük, ha nem látványos a fejlődés, biztatni kell őket, segíteni abban, hogy otthon hogyan foglalkozzanak a kicsivel. Kicsit olyanok leszünk, mint egy családtag. Nehéz, amikor először mennek iskolába, és megéljük, hogy már nem mi vagyunk nekik az elsők, hanem a tanító néni. De azért mindvégig maradunk mellettük. Az a kétéves, akiről meséltem, aki az én elsős CI-s tanítványom volt, ma már elmúlt húsz, több szakmát is megtanult. Egy kortársa épp most érettségizik, arra készülünk…
Ebből is látszik, hogy a mindennapi életet nagyon megsegíti ez a kis eszköz. Mellette sok múlik a tudás átadásán, terjesztésén a gyermekek, a szülők részére és szakmai berkeken belül is. Fontos, hogy akármilyen hátrányos helyzetű valaki, akármilyen távol él egy kis faluban, színvonalas szolgáltatáshoz jusson, megtanulhasson kommunikálni, és ezzel az életminősége nagyságrendileg jobbá váljon.