Hallóként születtem, de tíz hónaposan, egy váratlan betegség következtében, nagyothallóvá váltam. Anyukám emlékein keresztül ismerem a velem történteket, mivel nekem erről az időszakról semmilyen emlékképem nincsen. – kezdi a történetét Ádám Zsuzsanna, aki ma már több, mint tíz éve él cochleáris implantátummal. 

Anyukám mesélte, hogy körülbelül tíz hónaposan súlyos tüdőgyulladásom volt, emiatt antibiotikumot kaptam, ezután lettem hallássérült. A szüleim figyeltek fel rá, hogy egyáltalán nem reagálok a hangokra, csakis akkor, ha ők tudatosan, hangosabban szólnak hozzám. Anyukám nem sokat gondolkodott, amint tudott, elvitt a fül-orr gégészetre a János kórházba, hogy segítséget kapjak. Ott egy hosszabb vizsgálat után, szó szerint azt mondták: a hallóideg pálya károsodott. Megkaptam az első, nyakba akaszthatós, dobozos hallókészülékemet. Csak évek múlva jelentek meg az életet és a hallást jelentősen könnyebbé tevő fül mögötti készülékek.  

Mivel én nagyothallóként nőttem fel, számomra természetes, hogy másképp hallok és beszélek, mint a legtöbb ember, de én sosem éreztem emiatt másnak, vagy kevesebbnek magamat. Teljes értékű hallóként neveltek a szüleim, hallók közé jártam bölcsődébe, majd középiskolába is.  Az óvodában és az általános iskolában találkoztam először sorstársakkal, nagyothallókkal, ami megnyugtató, boldog érzéssel töltött el. Mindig is egy nyitott, szabad, kedves emberként tekintettem magamra, aki szeret emberek között lenni, beszélgetni, segíteni. Minden körülmény között felvállaltam és felvállalom önmagam. Legyen szó baráti, családi összejövetelről, ha úgy éreztem elfáradtam, – mert sokszor volt ilyen, mikor már a maradék hallásmaradványom nagyon beszűkítette a teret, és már csak a szájról olvasásra tudtam támaszkodni, amitől a szemem gyorsan elfáradt, és rohamos romlásnak indult – vagy úgy éreztem elég volt a társaságból, a figyelemből, inkább elvonultam. Sokszor és sokan ezt nem értették, kérdezték a férjemet, hogy mi baja van a Zsuzsának… Nem volt bajom, csak elfáradtam, és szükségem volt egy kis feltöltődésre, nyugalomra, hogy újra tudjak őszinte szívvel figyelni.  

Így visszatekintve az életemre, két dolog van, amiben engem megakadályozott a hallássérülés. Az egyik ilyen, hogy képtelen vagyok nyelveket tanulni, egyszerűen nem megy, nem értem jól a kiejtést. A másik pedig. hogy általános iskola végén, enyhe kifejezéssel, de nem engedték, hogy gimnáziumba menjek továbbtanulni, így szakmunkásképzőbe kerültem, és szűcs lettem. Nem bántam meg, de úgy érzem, ha nem lettem volna hallássérült, más utak is nyitva álltak volna előttem. Mindennek ellenére, szeretem a szakmám, máig szenvedélyem a kézügyesség, festek, táskákat horgolok.   

A 80-as évek közepén, híradót nézve hallottam először az cochleáris implantról. Akkor jelentették be az első sikeres műtétet. Utána nem tudtam kiverni a fejemből az implantátum lehetőségét. Elkezdtem érdeklődni, kutatni, hogy vajon kik kaphatják meg ezt az akkoriban teljesen újnak számító készüléket. Megkérdeztem az orvosomat, hogy kaphatok-e én is, de akkoriban még csak azokat műtötték meg, akik teljesen siketek voltak. Nekem akkor még volt hallásmaradványom, ezért nem eshettem át a műtéten.  

De az évek teltek, a hallásom pedig drasztikusan romlott, ami egyre jobban zavart. Egyre hamarabb fáradtam el a szájról olvasástól, már egyáltalán nem értettem, amit esténként a családom beszélt. Egyre erősebb hallókészülékeket kellett használnom, amiket sosem sikerült úgy beállítani, hogy jól halljak velük. Az illesztékek sem sikerültek, mert sípolt vagy begyulladt a fülem. Egyre kevésbé értettem a körülöttem lévőket. Kezdtem elszigetelődni. Így tizenkét évvel ezelőtt, ismét elmentem az audiológiára, ahol bebizonyosodott, az orvosom is alátámasztotta, alig maradt valami a hallásomból. Ekkor említette először, hogy az implantátum segítene rajtam. Mondtam neki, hogy nagyon szeretném, és azt is, hogy már régóta tudok a technológiáról – innen kezdődött a folyamat. A klinikán tudtam meg, hogy nem a hallóideg pályával van baj, hanem a belső cochleában van a gond, a fül csigában lévő idegek vannak lebénulva. Ezért tud segíteni az implantátum! Negyvenhárom évesen kaptam meg az első cochleáris implantátumot a jobb, majd két évvel később a bal fülemre. A Cochlear Tudásközpontba jártam beállításra, ahova most is rendszeresen járok, bár már nincs szükségem rá, de olyan segítőkész, szeretettel teli közeg vesz náluk körül mindig, hogy jó hozzájuk csak úgy betérni is. Olyan apróságokban is segítettek, mint az akkumulátor megrendelése, vagy tablettát venni a páramentesítő készülékbe… Bármilyen gondom volt, nem hagytak magamra.   

Hálás vagyok, mert mindkét műtétem jól sikerült, jól viseltem a műtét utáni egy hónapos gyógyulási időszakot, majd a készüléket felhelyezve, szép, lassan, újra tanultam hallani, gyakoroltam, és heti rendszerességgel évekig jártam logopédushoz. Elkezdtem visszaemlékezni a régi, szeretett hangokra, például a tücskök ciripelésére, a víz csobogására, és végre tisztán hallhattam mennyire hasonlít a két fiam hangja a férjemére.  Az ő hangjukat hallani a legnagyobb ajándéka ennek az implantátumnak.